Bor Pál műszaki egyetemet végzett, Párizsban több akadémián is tanult, dolgozott a legendás nagybányai művésztelepen, Rippl-Rónai József munkatársa lett. Faragott szobrot, tervezett színpadi díszletet, de szőnyeget és üvegképet is, valamint elméleti írásokat publikált. Mindezt azzal együtt, hogy az I. világháború alatt hadifogolytáborba internálták Párizsból – „…azt a fogalmat, hogy fogoly, éppúgy nem ismertem, mint azt, hogy katona” – írja emlékezésében. A II. világháborúban pedig családja nagy részét elvesztette, lakása és képei elégtek a Klotild-palotával együtt a bombázáskor.
A képeket nézve az ember több arcot lát, a klasszikus nagybányai iskolát az 1946-os Nagymaros télen higgadtságában és a Dömsödi templom benső tüzében, egyszerre urbánus, futurista hangulatokat és rusztikus naivitást az üvegtervekben, hagyománytisztelő kíváncsiságot a faszobrokban és pasztellekben. Utóbbi két hatás Nagy László verseit idéző. Nyugodt erő árad Bor Pál munkáiból.
Amint a könyvből kiderül – sajnos a kronológiai összefoglaló komoly hiányossága a kötetnek –, hogy a művész nem konfrontálódott nyíltan a diktatúrával (az 1956-os forradalomban semmilyen szerepet nem töltött be semelyik oldalon, a könyv szerint vidéken volt, de azt se feledjük, hogy akkor már 67 éves volt), dolgozhatott, 1958-ban újra elutazhatott Párizsba (ekkor a visszaemlékezések szerint a képei újra kivirultak). Itt válik igazán izgalmassá a történet, hiszen a művészi szabadság és az alkalmazkodás (amire az életmű alaposabb ismerete nélkül nincs joga senkinek rásütni a megalkuvást), az individuum és a hatalom viszonya pont az a kérdéskör, amelyet az ilyen életutak által érthetünk meg.
„Kedves Kartárs! Értesítünk arról, hogy az 1951. év első felében a II. kerület 2. körzetében a dekorációs munkálatok művészi irányítására és ellenőrzésére a II. ker. MDP pártbizottsággal történt megbeszélés alapján téged kérünk fel. Ennek értelmében légy szíves beosztásod helyén tájékozódj a legközelebbi feladatokról” – olvasható a hagyatékban fellelhető egyik „megrendelői” levélben.
Vajon mennyit érthetett meg a történelmet mozgató láthatatlan erőkből az az ember, aki 28 évesen a fogsági naplóban még ezt írja költői hévvel: „Piros szín a szürkében olyan, mint ködben a sikoltás”, majd kollégáin élcelődik:
„A természetet másoló szobrász legegyszerűbben úgy jár el, hogy az emberi testet leönti gipszbe: ezzel minden szellemi munkától megkíméli magát”?
A művész kicsit a metafizikával is próbálkozik, mindenki döntse el, mekkora érvényességgel: „Van élő, és van holt forma. A vízszintes vonal, a négyzet, a szimmetrikus háromszög és sokszög, minden egyenesekből álló idom holt forma. Az egyenesekből álló, de nem kiegyensúlyozott forma, de főképpen a görbe vonalból álló vagy görbével határolt forma él. A függőlegesben több élet van, mint a vízszintesben… A függőleges vonal túlságos hangsúlyozása szintén élővé teszi az épület tömegét (gótika). A holt formák hangulati értéke az arányokban van, az élőknél a vonal és a tömegmozgások is befolyásolják a hangulatbeli hatást…”
Az emlékkiállításon és a könyv lapjain hiteles, ellentmondásokkal teli pályakép, egyben megismerési út rajzolódik ki előttünk, amely néha jó rálátás a kor Európájára is Párizs és Budapest között.