– Augusztusban a Türk Attila régész nevével fémjelzett, a magyarok elődei után kutató régészeti ásatáson vett részt az Urál környékén. Hogyan jött a lehetőség erre az izgalmas munkára?
– Egyrészt régóta érdekel a téma. Gyerekkoromban, mint általában a legtöbb fiú, egy darabig én is régész szerettem volna lenni. Másrészt kíváncsi voltam, milyen kutatási eredményekről tud beszámolni a magyar régészszakma. Ugyanis harminc évvel ezelőtt zajlott utoljára átfogó kutatás az uráli térségben. Az elmúlt két évben már ásott arrafelé a jelenlegi régészcsapat, és gyakorlatilag ezt folytatták most a Volgamentével kiegészülve, hogy az új lelőhelyek feltárásában közreműködjenek. Úgy kerültem velük kapcsolatba, hogy olvasgatva az ásatásokkal összefüggésben megjelent cikkeket, feltűnt nekem, hogy nincs komoly képanyag a szövegek mellett. Ezek után felvetettem nekik az ötletet, hogy ha van rá mód, esetleg dokumentálnám az eredményeket, amit ők szívesen fogadtak. Így fotózhattam végig az expedíciót.
– Egy laikus számára miként foglalná össze ennek a kutatásnak a jelentőségét?
– Rendkívül fontos az újraindult kutatás, hogy magyar régészek bekapcsolódhatnak orosz ásatásokba, és leletanyagokat vizsgálhatnak. A 2011-ben Kremencsukban, Ukrajnában tartott konferencián olyan leletanyagokat mutattak be a régészek, amelyekről egyértelműen megállapítható, hogy a honfoglalás kori magyar anyagokkal vannak összefüggésben. Eddig biztosak voltak abban, hogy az Urál területén léteznek magyar vonatkozású leletek, de pontosan nem tudták, hogy a magyarok elődei valójában merre is haladtak, milyen útvonalon jutottak el a Kárpát-medencéig. Az ukrajnai leletek megoldást hozhatnak erre a kérdésre, és a volgai átkelés vonalát is pontosítják, ami a mostani Szamara környékén történhetett meg. Korábban a magyar régészek a nyolcadik század környékére tették ezt a volgai átkelést, a mostani leletekkel viszont megerősítést nyert, hogy a kilencedik század elejénél előbb ez nem zajlott le, vagyis sokkal rövidebb az etelközi tartózkodás, mint ahogyan azt korábban gondolták.
– A finnugor nyelvrokonaink lakhelyein, azok közelében zajlottak az ásatások. Fotós szemmel nézve milyen benyomásokat szerzett a tájról és az emberekről?
– A kutatási anyag dokumentálása mellett készítettem portrékat, szociofotókat az ott élő emberekről. Türk Attila és csapata kifejezetten kérte is, hogy a környezetet is rögzítsem. A benyomásaimról nehéz beszélnem, mert az emberek viselkedése tájegységenként változott. Izsevszk például egy lepusztult bányászváros, ahol a Kalasnyikov Múzeum is található, egy zárt közeg volt évtizedekig, ami most is érződik. Szamara viszont egy európai légkörű város benyomását keltette. A Perm-vidéken is jártunk, illetve Baskíriában töltöttünk hosszabb időt. Mindenhol nyitottsággal találkoztunk. Azt gondolom, hogy az arrafelé élő emberek fejében él a köztük és a magyarok közötti kapcsolat, amely a történelem különböző szakaszait is magában foglalja. Meglepő, de szinte családtagként fogadtak az emberek. Találkoztam például egy idős, udmurt bácsival, aki – miután megtudta, hogy magyar vagyok – azonnal átölelt, tudatában volt a rokoni szálnak, legyen az nyelvi vagy esetleg más típusú rokonság.
– Egy hónapot vett igénybe a kutatás. Fotósként hogy látja, segítette-e valamiben ez az időszak? Az átélt élmények, az új tapasztalatok hozzájárulnak-e a másképp látáshoz?
– Természetesen rengeteget segített. A régészcsapat nagy része repülővel utazott Oroszországba. Én úgy döntöttem, hogy Czigóth Sándor operatőrrel tartok, akivel Budapestről a célállomásig autóval mentünk, tizenegyezer kilométeren keresztül. Ezáltal sokkal több emberrel találkoztunk, több interakcióban volt részünk, sokkal többet láttunk a környezetből. Tudtam, hogy új, Magyarországon ismeretlen témákat találok majd, ez már eleve kihívást jelentett a számomra, másrészt sejtettem, hogy olyan szituációkba fogok kerülni, amelyeket fotósként nyilván nem olyan könnyű megoldani, és ez is hajtott előre. Olyan világban kellett érvényesülnöm, megvalósítanom az elképzeléseimet, helytállnom, amely számomra nagyrészt ismeretlen.
– A fotóknak milyen utóélete várható?
– Több szöveges és képes megjelenés is lesz a jövőben, ezek közül a november 23-án, a Magyar Tudományos Akadémián nyíló kiállítást emelném ki, ahol a hivatalos régészeti anyag mellett az én képanyagom is látható lesz. A harminc képből álló sorozat az ásatásokról készült fotók mellett szociofotókat is tartalmaz majd.