„Azt például nem tudtam, hogy joviális külsejű öregúrként, a tengerben pancsikolva érte a halál. Ez azért eléggé felhúzott.” – mondta egyik interjújában Gyurkovics Tamás, a Mengele bőröndje – Josef M. két halála című több mint félezer oldalas könyv (Kalligram, 2017) szerzője.
Történelmi regénypárja két részből áll: az első Josef Mengelének, az auschwitzi koncentrációs tábor orvosának majdnem három évtizeden keresztül tartó dél-amerikai bujdosásának történetét meséli el, amit szervesen egészít ki a második könyv fikciós továbbgondolása: mi lett volna, ha 1960-ban nem Adolf Eichmannt találják meg a Moszad ügynökei Argentínában, hanem Mengelét, és őt állították volna bíróság elé Jeruzsálemben.
Ha így történt volna, akkor Hannah Arendt korszakos műve máshogy ábrázolta volna a gonoszt és annak banalitását: az nem a pedáns hivatalnok tiszta kezeit, hanem a műtéthez bemosdott kutatóorvos tiszta kezeit nyújtotta volna az emberiség – az ellene elkövetett – borzalmakat felfogni képtelen, de a megértés kapaszkodói és hogyanja iránt végtelenül kíváncsi „maradéka” felé.
A könyv alapján – a szerző közreműködésével – Bányai Gábor rendezett monodrámát (a dramaturgi munka, illetve a díszlet is az ő munkája), melyben Perjés János játssza a címszereplőt. Egy kis emelvény, néhány szék és egy bőrönd van a kamaraszínpadon, hátul pedig egy kivetítő, melyen időnként megjelenik a deportáltak tömegét mutató fotó.
Ebben a térben kell Perjés Jánosnak megteremtenie egy olyan figurát, amellyel egy percig sem kívánunk azonosulni. Játéka nehéz kötéltáncot lejt: ha jó, akkor elragad minket, felcsillan a megértés és az azt követő szimpátia esélye, ha félremegy, akkor az egész koncepció lassan merülni kezd az unalom és érdektelenség mocsarában.
A három, idő- és térsíkon egymást váltogató, párhuzamos szál tétje, hogy összeáll-e számunkra Mengele alakja, megértünk-e valamit abból, hogy ki is volt ő valójában, mit érdemelt volna (az emberiség ítélőszéke előtt), és végül mit érdemelt (az isteni ítélőszék előtt).
„Ki volt valójában Josef Mengele, a halál angyala? Tömeggyilkos, aki közvetve-közvetlenül több százezer ember haláláért felelős? Vagy »az európai értelmiség egyik legkiválóbb képviselője, egy kivételes diszciplína sokra hivatott művelője, egy géniusz« – ahogyan önmagáról gondolta és állította?
Egy, a számonkérést megúszó, elégedett öregúr, aki a tengerben pancsolva lelhette halálát, vagy a saját paranoiáiból maga köré falat emelő, harminc éven át rettegő üldözött?” – olvasható a színlapon. Mi pedig úgy ülünk be, hogy akár megkapjuk a válaszokat, akár nem, az egész Mengele-ügy továbbra is feloldhatatlan, nyitott kérdés marad.
A darab egyik idősíkja a dél-amerikai bujkálás néhány jelenete, kronologikus sorrendben. Az első felvonásban Mengele elegáns úr, a fehér és pasztell színek pontosan illenek egy harmadik világban ténykedő, európai orvoshoz.
Mengele pedig él, menekül, különösebben nem aggódik, legfeljebb azért, hogy az általa képviselt németség és árja értékek elfajulnak, oda lesznek, elkorcsosulnak. Perjés nőies csipőkitolásokkal, lágy kézmozdulatokkal, kissé dámás manírokkal ügyesen fogja meg a figura „el nem ismert zseni” nárcisztikusságát. Latin-amerikaiak között egy magányos európai szellem – parafrazeálhatnánk a Thomas Mannról író József Attilát.
Ebbe a fő vonulatba illesztődnek bele a képzelt tárgyalás jelenetei – Mengele védi és felmenti magát a bíróság előtt elmondott védőbeszédeiben –, illetve a kihallgatott tanúk felvételről bejátszott vallomásai. S ahogy megyünk előre a három síkon, kényelmetlenül kezdjük érezni magunkat.
Nincs egyértelmű gonosz, hiszen azzá nem önmaga jogán, hanem a kapott lehetőség eminens kihasználásával vált, nincs egyértelmű zsenialitás vagy dilettantizmus, hiszen lehetetlen mindezt megítélnünk: már annak felvetése is erkölcsi nonszensz, hogy megítéljük Mengele orvosi vagy tudományos kísérleteinek vagy eredményeinek súlyát.
Elég az – és a dramaturgia is megelégszik ennyivel –, hogy a második felvonásban katonai gyakorlóban színre lépő Perjés/Mengele elindul lefelé az őrület lépcsőfokain: ahogy a paranoia kalapácsütései alatt darabjaira hullik „lelki békéjének” kristály étkészlete, úgy lesz mozgása is egyre darabosabb, esendőbb, szó szerint és átvitt értelemben is csúszó-mászóbb.
Ítélet nem volt, feloldás nincs, Mengele 68 éves korában egy tengeri fürdőzés közben szélütést kapott és vízbe fúlt. Teste elmerült a felejtés tengerében.
A Mengele bőröndjét január 6-án, 17-én és 31-én játsszák a Spirit Színházban.