– Nem először lép fel a Bolsoj Színház művészeivel. Mitől különlegesek ezek az előadások, és pontosan milyen zenéket hallhattunk most?
– A koncertre hat kitűnő énekes érkezett a Bolsojból, név szerint Jelena Zelenszkaja, Szvetlana Silova, Olga Abramova, Andrej Grigorjev, Roman Muravickij és Alekszej Nyekludov. Néhányukkal már dolgoztam korábban egy hasonló nagy operagálán négy évvel ezelőtt. Felemelő érzés volt a közös koncert, mert az orosz énekesek nagyszerűen tudnak énekelni, olyan hangi adottságokkal rendelkeznek, amely a bel canto stílusával ötvözve predesztinálja őket arra, hogy világhírűek legyenek. A műsor összeállítása során pedig az volt az elképzelés, hogy a középpontban az olasz romantikus operairodalom két csodálatos alakja, Puccini és Verdi álljon, akik számtalan fantasztikus melódiával árasztották el a zenekultúrát.
Az érdeklődők hallhattak részleteket többek között a Toscából, a Turandotból, a Bohéméletből, a Traviatából és az Aidából is. Két kakukktojás volt csupán, Bizet Carmenje és Saint-Saëns Sámson és Delilája, ennek pedig az az oka, hogy Puccini nem nagyon írt mezzóra, basszusra és baritonra koncertáriákat. Az említett szerzők zenéi is teljes mértékben beleillettek egyébként a műsorba, hiszen Puccini a romantikus verista stílus képviselője volt, nem hiába hangzott el mellette részlet az első igazi verista világsikerből, a Carmenből. Méltán népszerű operarészleteket válogattunk tehát, ugyanis azt gondolom, hogy nem véletlen, miből lesz sláger. Mert ha valamit gyakran játszanak, az azt jelenti, az embernek szüksége van rá, mint a mindennapi kenyérre.
– Egy ilyen hosszú pályafutással a háta mögött mennyire jelentett még kihívást vezényelni ezeket a jól ismert műveket?
– 1960 óta vagyok profi zenész, akkor kerültem be az Állami Hangversenyzenekarba üstdobosként. Karmester 46 éve vagyok. Ezeket az áriákat, amelyek elhangzottak, rengetegszer vezényeltem, van, amelyiket száznál többször. Mégis kézbe vettem, elolvastam a kottákat, átfogalmaztam dolgokat, mert ezeket a darabokat újra és újra át kell fésülni, meg kell tisztítani őket a rájuk rakódott belső portól, ami az emberben felhalmozódik. És amikor kiállok próbán vagy előadáson vezényelni, ugyanolyan feszültség fog el még egy jól ismert zenekarral is, mint amikor életemben először, hamvas és érzékeny szívvel odaálltam, remegve egy felnőttzenekar élére. Ezt nem lehet megszokni, nem lehet rutinból csinálni, és ez benne a legszebb.
– Nemrég Prima Primissima-díjat kapott. Mit jelent önnek ez az elismerés?
– Ez még nagyon friss élmény. Próbálom feldolgozni, és nagy örömet jelent számomra, főleg azért, mert nem volt semmilyen előjele. A többi nagyobb díjnál, például a Kossuth-díjnál általában lehet sejteni, hogy kik azok, akik néhány év távlatában esélyesek lehetnek rá. Erre viszont egyáltalán nem számíthattam. Pár hónappal ezelőtt értesítettek a jelölésről, azt pedig, hogy a Primissima-díjat kapom meg, csak ott a helyszínen tudtam meg. Csodálatos érzés volt. Annak pedig külön örültem, hogy az egész családom, a gyerekeim is mind ott tudtak lenni a díjátadón.
– Mik a tervei a következő évre, milyen koncerteket vezényel a közeljövőben?
– Ezt a tegnap esti előadást ma Pozsonyba is elvisszük, aminek nagyon örülök. Jövőre a reformáció emlékünnepe kapcsán Mendelssohn Reformáció szimfóniájából vezénylek egy részletet a Müpában a Nemzeti Filharmóniával, de lesz koncertem a Zuglói Filharmóniával és a Duna Szimfonikusokkal is, Győrben pedig február elején vezénylek majd egy Traviata felújítást. Összességében elmondhatom, hogy soha nem terveztem, és nem is fogok. Amivel megkínálnak, azt elvégzem. Nádasdy Kálmántól, a század egyik legnagyobb operarendezőjétől hallottam még azt a kifejezést, hogy vegyes koszton él az ember és a művész is. Én ehhez tartom magam. És elmondhatom, rendszerint olyan szép feladatokat kapok, hogy ha azokat el tudom végezni, akkor már nagyon boldog lehetek.