Nem vagyok egy nagy mozirajongó, így nem csoda, ha kimaradt az életemből a VI. György király megpróbáltatásait feldolgozó 2010-es filmdráma, A király beszéde. Mi több, úgy mentem el a Béres Attila rendezte színházi előadásra, hogy a korszak konkrét történelmi tényein kívül – II. Erzsébet királynő atyja úgy került a brit királyi trónra, hogy bátyja lemondani kényszerült, mert egy kétszeresen elvált amerikai nőt készült feleségül venni – nem sokat tudtam.
A műsorfüzetet sem szoktam előre elolvasni, nem szeretem, ha befolyásolnak. Így történt aztán, hogy egy újszülött ártatlanságával és főleg tudatlanságával, viszont egy nem hétköznapi gyerek- és ifjúkor tapasztalatával ültem ott, és úgy beszippantott a dráma, ami előttem kibontakozott, hogy szokásommal ellentétben elfelejtettem keresni a hibákat.
A gyerekek kegyetlenek. Gyakran a felnőttek is azok. Kegyetlenek és türelmetlenek és részrehajlók. Még akkor is, ha netán királyok, avagy egy trón várományosai. Nagy elődök nem éppen tökéletes utódjának lenni önmagában is dráma. Ha erre a környezet még halmozottan rásegít, ha valaki olyasmibe sodródik, ami meghaladja a képességeit, de a tisztessége nem engedi, hogy meghátráljon, az már majdnem tragédia.
David Seidler darabjának tartalma pár mondatban összefoglalható: V. György király másodszülött fia, Albert (Zayzon Zsolt) súlyos dadogásának leküzdéséhez egy sajátos módszereket alkalmazó beszédterapeuta segítségét veszi igénybe.
A főszereplő York hercege, őt fogadja szívébe a néző, neki drukkol, érte szorul össze a szíve. Akik még azon generációhoz tartozunk, akikre ráripakodtak a szülők és a nevelők nagy egyetértésben, hogy a „szép” kezünkbe fogjuk a kanalat, a ceruzát, azt az átkozott ollót, nos mi az első alkalommal, amikor bal kézzel nyúl a tárgyért, de félúton kezet cserél, mi azonnal tudjuk, hogy a dadogás oka mindazokban a gyerekkorban elszenvedett traumákban gyökereznek, amelyekre szépen lassan fény derül. Amikor V. György (Körtvélyessy Zsolt) ráordít a fiára, mert képtelen folyékonyan felolvasni a kívánt szöveget, görcsbe rándul a gyomrunk, amikor a bátyja (Fazakas Géza) bégetve-dadogva szólítja a becenevén, hogy Be-be-berti, akkor már tudjuk, a baj óriási, és lehet, nincs is megoldás.
A páciens és kezelője drámája párhuzamosan bontakozik ki, barátságukkal egy időben. Mert Lionel Louge (Kőszegi Ákos), a bukott színészből lett beszédtanár nem is igazán sikeres, még kevésbé boldog. Ráadásul míg a király mellett igazi támasz és biztató segítség, néha már-már utolsó menedék a felesége (Bognár Gyöngyvér), addig Lionel párja (Csapó Virág) maga az élő szemrehányás egy elrontott élet miatt.
Igen. A baj óriási. Mi lehet a megoldás a II. világháború küszöbén, amikor „Hitler képes milliókat megbabonázni, miközben York hercege még egy nyavalyás sült halat sem tud megrendelni” (Winston Churchill–Hegedűs Zoltán)? A válaszért érdemes elmenni a kecskeméti Kelemen László Kamaraszínházba. Horesnyi Balázs minimalista díszletei és Pilinyi Márta jelmezei nem fogják elvonni a figyelmet a lényegről. És ez így van jól.