1934. július 4-én született Újpesten. Gyermekként egy Andrássy úti fényképészboltban került közeli kapcsolatba a fotózással: a bolti alkalmazottak hatszor hatos Agfa-filmeket hívtak elő, a gurigák, amelyekre a filmet tekercselték, megfelelő játékszernek bizonyultak az élénk képzeletű kisfiú számára. Később – mivel hiába vágyott egy Dici márkájú fényképezőgépre – feltalálta a masina nélküli fotózást. Kiszúrt egy embert az utcán, órákon át követte, és csak szemmel „fényképezte”.
1951-ben félbehagyta a közgazdasági szakközépiskolát, és segédmunkásnak jelentkezett a Magyar Fotó Állami Vállalathoz, a Magyar Távirati Iroda (MTI) egyik jogelődjéhez (később a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában végzett). 1952-ben egy kölcsönbe kapott Zorkij fényképezőgéppel a pákozdi csata évfordulóján rendezett ünnepségen vett részt, melynek díszvendége Farkas Mihály honvédelmi miniszter volt.
A hivatalos fotós nem érkezett meg, Friedmann kilépett a Himnuszt hallgatók mozdulatlan sorából, és elkezdett kattintgatni. Szemfülessége jutalmaként gyakornoki besorolást kapott, nemsokára fotóriporterként dolgozhatott. A sors különös fintora, hogy neve azonos a világhírű magyar származású fotós, Robert Capa eredeti nevével.
Friedmann Endre egyike volt azon keveseknek, akik kitérők nélkül megmaradtak „csak” fotóriporternek. Honvédelmi tudósítóként rendszeresen fényképezte a fegyveres testületek eseményeit, a polgári védelmi gyakorlatokat. Egyetlen magyar sajtófotósként örökítette meg az 1968-as csehszlovákiai intervenciót, félezernél több akkori képéből mintegy 40 maradt fenn az utókornak. Budapest volt a legkedveltebb helyszíne, de bejárta a fél világot. 1973-ban négy hónapot töltött Vietnamban (ahol egy folyóban állva fényképezte a hadifogolycserét, és életveszélyes amőbafertőzést kapott).
Fényképezőgépével végigkísérte az első magyar űrhajós, Farkas Bertalan bajkonuri felkészülését, a rendszerváltás után Antall József kormányfővel megjárta Amerikát. Fényképezte Elizabeth Taylort és Richard Burtont. Amerikai turnéja előtt reklámcélokból az Állami Népi Együttest kapta lencsevégre, de nem szokványosan: „Kivittem őket a Svábhegyre, ott volt megfelelő tér és persze fények, ott táncoltattam őket az úton.”
Legkedvesebb műfaja azonban nem a protokollfotó volt, a csendes, hétköznapi pillanatok, az emberi-lírai hangulatok megörökítését, a filmforgatások szünetében készült „ellopott” pillanatok rögzítését tartotta az igazinak. Forgatás közben nem standfotókat, hanem rendezői portrékat készített.
A fekete-fehér fotográfia híve volt. Úgy vélekedett, hogy az így készült képeken megjelenő árnyalatok adják vissza a legpontosabban az emberi érzelmeket, amiként ezt sikeres kiállításai és albumai is bizonyítják. 2005-ben Emberek – Budapesti életképek, 2006-ban A pillanatból élek (Fényképek az életműből 1954-1979) címmel adott külön kötetekben ízelítőt alkotásaiból.
Fotóriporteri hitvallásáról egyik kiállításának megnyitója után így vallott: „A villanásnyi valóságban igyekszem megragadni a teljességet. Ez a munka tétovázás nélküli cselekvést követel.” Műveit a párizsi Bibliothéque nationale de France, a kecskeméti Magyar Fotográfiai Múzeum, a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára és a Körmendi-Csák 20. századi Magyar Fotóművészeti Gyűjtemény őrzi.
A Fogságból a szabadságba című, Vietnamban készült sorozatáért 1974-ben elnyerte a World Press Photo aranyérmét, 1976-ban Balázs Béla-díjat, 1987-ben Rózsa Ferenc-díjat, 2000-ben Aranytollas újságíró kitüntetést kapott. 2004-ben elnyerte a Magyar Fotóművészek Szövetségének életműdíját, 2006-ban a Táncsics Mihály-díjat, és megkapta a Magyar Távirati Iroda örökös tudósítója címet is. Az intézményben több mint hat évtizedet töltött, és nyugdíjasként is gyakran járt be a szerkesztőségbe. 1960 óta volt tagja a Magyar Fotóművészek Szövetségének, 1967-ben megkapta Nemzetközi Fotóművészet Kiválósága Diplomát (EFIAP).
1963-ban a világ egyik legrangosabb fotókiállítása, a kölni Fotokina nagydíjával tüntették ki Szerelem című sorozatát. Negyvenöt évvel később, 2008 májusában a kollekció egyik kulcsképe rekordot döntött a Kieselbach Galéria aukcióján: harminchatszoros áron, 2,2 millió forintért kelt el. Az otthoni rekamié aljából előbányászott, a hatvanas években készített régi fotói közül többet is a kikiáltási ár sokszorosáért ütöttek le.
„Igazi flaszterkoptató vagyok” – jellemezte magát, s valóban: élete végéig busszal, villamossal vagy gyalog járta a várost. „Szeretem a testközeli dolgokat” – indokolta, hogy miért nem vágyott soha autóra.