1443. február 23-án, 575 éve született I. Mátyás, a történelmi személy (a mitológiai személyek a történelmi személyek halála után születnek, nála sem történt ez másképp – annyit tegyünk hozzá, hogy az igazságos király toposza és a tanulságos történetek, amikben főszerepet játszik, egyidősek az emberi történelemmel, vagyis bármelyik uralkodóról elmesélhetők) Kolozsvárott.
Mai világlátásunkkal valós élete is kész kalandregény, hiszen hatalmi harcok közepette nőtt fel, és harcolt is egész életében, úgy valódi, mint szellemi fegyverekkel. Sok kutató számára Mátyás a reneszánsz embertípus megtestesítője – ilyen embertípus természetesen minden kultúrkorszakban megterem, legfeljebb nem mindegyikben meghatározó – vagyis egyszerre művelt, írástudó, nyelveken beszélő, és praktikus, fegyvert jól forgató, lovat jól megülő ember, aki ráadásul még nagystílű diplomata, kiváló stratéga, méltó ellenfele bármelyik uralkodónak, továbbá életvidám férfiú, nők szívének elrablója, valamint jámbor, istenfélő uralkodó, aki buzgón támogatja a pálos rendet.
Mátyás közmondásos igazságosságának valós gyökereit hagyjuk a történészekre, vagy elégedjünk meg Heltai Gáspár summázatával: „Életében mind az egész ország reá kiált vala Máttyás királyra, hogy igen kövély, nagyravágyó, hertelen haragó és felette igen telhetetlen volna (…) De mihellyt meghala, minden ember ottan dicsirni kezdé őtet, mert mindjárt kezde bomlani a békesség az országba. Ottan megelevenülének a törökek is, és az ország egyik nyavallyából a másikba esék. Akkoron kezdé minden ember megesmerni, micsoda jeles fejedelem vólt vólna az Mátyás király.”
Most lássunk egy ritkán tanulmányozott, szlovén balladát, a Mátyás török fogságban (Kralj Matjaz v turski jeci) címűt, amelyben királyunk nem ölt álruhát, nem is szolgáltat igazságot, de ritka csodát tesz: megkettőződik, ezúttal nem történelmi és mitikus alakként, hanem utóbbi kontextusban lesz belőle kettő.
A történetben a török szultán leánya a fogságba esett királynak szabadulást ígér, ha feleségül mehet hozzá, az pedig így felel:
„– Marjetica! Az nem lehet, / bár hogy csigázzam eszemet! / Odahaza már van nekem / s vár rám törvényes hitvesem. / Háromszor szebb ő, mint te vagy, / háromszor is fiatalabb. / De van még otthon egy öcsém, / ő is Mátyás, akárcsak én. / Ő is király, mint jómagam, / fején szintúgy korona van. / Ezt a Mátyást neked adom, / ha hozzá mégy, szép hajadon.”
A hajadonnak így is megfelel, megszökteti Mátyás királyt, majd boldogan élnek az összes Mátyás-alteregóval.
A balladát Pável Ágoston nyelvész, néprajzkutató, költő fordításában ismerjük, érdekessége, hogy megtörtént eseten alapul, csak nem török fogságról volt szó, hanem prágairól, és Podjebrád György leánya, Podjebrád Katalin volt a hajadon.
A „kiszabadítást” pedig egy politikai alku részeként létrejött házasságkötésként kell elképzelni, de ez nem von le semmit a bölcs és rátermett uralkodó ethoszának és mítoszának ragyogásából, amelyre úgy közös szellemi kincsként a népnek, mint példázatként az egyénnek minden korban szüksége van.
Ha mi nem is rendelkezünk olyan képességekkel, hogy egyszerre legyen elégedett a feleség, a szultán lánya, meg még ki is szabaduljunk, megnyugtató a tudat, hogy Mátyás királynak ez is sikerült.