Úgy tekintettünk rá, mint a klasszikusokra, mint Petőfi Sándorra, Arany Jánosra, József Attilára, egyszerűen magától értetődő volt, hogy közéjük tartozik. Annyi volt a különbség, hogy ő élt.
Gyakran használjuk az élő klasszikus kifejezést, de ő valóban, a szó legszorosabb értelmében élő klasszikus volt. Ugyanúgy ismerte mindenki a nevét, ugyanúgy ismerte a verseit, ugyanolyan mítosz is övezte, csak éppen élt, s míg költészete „a fák hegyén”, ő közöttünk járt, időnként fölkeresett bennünket. Igen, Kányádi szinte minden olvasójával – pedig százezres nagyságrendről beszélünk – személyesen találkozott hét évtizedes költői pályafutása alatt, melynek java részét úton töltötte: bejárta a Kárpát-medencét (de egész Európát, Észak- és Dél-Amerikát, Ausztráliát is), és találkozott óvodásokkal, iskolásokkal, középiskolásokkal, egyetemi hallgatókkal és azokkal a százakkal, akik ott tolongtak a találkozókon.
Aligha van olyan magyarok lakta település fent említett helyeken, ahol ne fordult volna meg legalább egyszer. Házhoz ment, fölkereste az olvasóit, és hirdette nekik a verset – „amit mondani kell” – és a nemzeti öntudatot. Az olvasó megkeresése alázatról tanúskodik, ugyanis ebben a rendkívül büszke és magabiztos férfiúban végtelen alázat volt a költészet és a szakma iránt, a végletekig perfekcionista volt, és ez volt az egyik titka annak, hogy soha nívón aluli mű a tollát el nem hagyta, hogy mindvégig tudta fokozni, hogy a hihetetlenül zseniális Halottak napja Bécsben című költemény után meg tudta írni a még hihetetlenebbül zseniális Sörény és koponya című költeményt.
A legkatartikusabb találkozásom vele egy egyszerű látogatásnak indult. A párommal meglátogattuk a mestert és Magdi nénit, dumcsiztunk a nappaliban, majd egy adott pillanatban én rá kívántam gyújtani, ez pedig csak a konyhában volt megengedett. Kányádi kikísért a konyhába, és ő is kért egy cigarettát… Aztán ottfelejtettük magunkat. Akkor mondta el, hogy ő sosem bízza a véletlenre, neki nem elég az információ meg a nyelv, a szavak. Mikor Heinét fordított, kijárt a sírjához.
A Mirabeau-híd lefordítása előtt naponta kijárt a hídra, és bámulta a Szajnát – így jött rá, hogy a Szajna nem fut, mint a többi versfordításban… Aztán borgesi vizekre eveztünk, és a fikció metafizikájáról beszélgettünk, amíg ránk nem tört Magdi néni, hogy vágni lehet a füstöt, holott Sándor bácsi el van tiltva a dohányzásról.
S bár tudnivaló volt, hogy Kányádi műveltsége és tudása rendkívüli, ekkor jöttem rá, micsoda bölcsészlángelme is áll a költő mögött. Ezt fontos elmondani, mert a legtöbb ember tudatában Kányádi a népi irodalom megtestesítőjeként élt. De nem, mert ez csak az egyik arca, Kányádi valójában egy komplex humanista géniusz volt.
Ilyenkor, a döbbenetet követően peregni kezdenek a személyes élmények. Életem első televíziós interjúját Kányádi Sándorral készítettem. Tizenhét és fél éves voltam, és Brassó megyét képviseltem az országos magyar irodalmi tantárgyversenyen Csíkszeredában, 1991-ben. Az esemény díszvendége Kányádi volt. A brassói televízió magyar adásának szerkesztője úgy döntött, interjút készít vele, és én leszek a riporter.
Nem igazán ellenkezhettem, mert a tanárom volt. Emlékszem, remegett a térdem, olyan izgatott lettem, mintha élőben ment volna az adás, hebegtem-habogtam. Nemrég előkerestettem az archívumból a felvételt, mit is mondjak, bénácska… De hát valahol el kell kezdeni.
Azt nem gondoltam volna, hogy négy év múlva egy könyvbemutatón fogunk találkozni, és az nem az övé, hanem a sajátom lesz. Akkor még meg sem fordult az eszemben, hogy valaha is poéta lehet belőlem. De 1995-ben ötös könyvbemutatón találtam magam, Csíkszeredában, a híres Corvina könyvesházban: egyszerre jelent meg négy Előretolt Helyőrség-kötet, a Fekete Vincéé, a László Noémié, a Sántha Attiláé és az enyém, valamint Kelemen Hunor debütkötete, a Kriterion Forrás-sorozatában. Bogdán László méltatott minket, és száznál is több ember gyűlt össze.
Egyszer csak morajlást hallunk: Kányádi… itt van Kányádi. És valóban, megjelent az élő legenda, a Költő. A légy is megállott röptiben a nagy megtiszteltetéstől. Ha már megállott, a mester teketóriázás nélkül átvette a szót, és méltatni kezdett bennünket. Hogy ő már az első publikációnk óta követi a tevékenységünket, minden sorunkat olvasta, ami a folyóiratokban megjelent, és azért jött ide, hogy bejelentse: a rendszerváltás utáni irodalmi káosznak vége van, és végre van méltó utánpótlása az erdélyi magyar irodalomnak.
Igen, ő, a mesterek mestere keresett meg minket, fiatal költőket, és utána évtizedekig érezhettük gondoskodását. Dicsért minket jártában-keltében, biztatott, tanácsokat adott, amikor a 2002-es könyvfesztiválon bemutatta a frissen megjelent verseskönyvemet, még rapet is fabrikált az én stílusomban.
Nemrégiben irodalmi műsor vezetésére kértek föl a királyi televízióban.
Magától értetődő volt, hogy első meghívottam nem lehet más, mint a költőfejedelem, Kányádi Sándor. 89 évesen, nem túl jó egészségi állapotban is eljött, a kedvemért, és vállalta a stúdióban való forgatás tortúráját. A várakozást, a sminkelést, a vakító reflektorokat, egyáltalán: az egész gyűrődést. Ahogy ott ült velem szemben, és beszélgettünk, önzőnek éreztem magam, hogy ennek kiteszem. És ismét láttam, milyen óriás ő.
Vele készítettem életem első televíziós interjúját, és én készítettem vele élete utolsó televíziós beszélgetését. Most pedig kétségbeesett árvának érzem magam, és árvának érzem egész költészetünket, még akkor is, ha a versek nem távoztak vele együtt. S bár másik költőfejedelmemet, Faludy Györgyöt is eltemettem, úgy érzem, még nem éltem meg ilyen szomorú irodalmi halált, ekkora veszteséget.
„ha nem is értitek / mint hómezőn a vadlúd / ha mit még hátrahagynunk / fakuló képeket” – írta ő a töredék című, gyönyörű metafizikus versében. „mint hómezőn a vadnyúl / ha nem is értitek / ha mit még hátrahagynunk / egy üres képkeret” – írtam neki anno egy válaszversben. Ezt a metafizikai űrt most érzem igazán, habár tudom, hogy ott van, ott jár, ő jár a fák hegyén, és mondja azt, amit mondani kell: a verset.
Gazdag és változatos pálya
Kányádi Sándor székely parasztcsaládban született a Hargita megyei Nagygalambfalván (Porembenii Mari) 1929. május 10-én. A középiskolát Székelyudvarhelyen végezte, majd beiratkozott a marosvásárhelyi Színházművészeti Főiskolára, végül a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar szakos tanári diplomát 1954-ben, de tanárként soha nem dolgozott.
1950-ben Páskándi Géza fedezte fel, első versét az Ifjúmunkás című lap közölte. Munkatárs volt az Irodalmi Almanach, az Utunk, a Dolgozó Nő című lapoknál és a Napsugár című gyereklap szerkesztőségében, első verseskötete Virágzik a cseresznyefa címmel 1955-ben jelent meg.
Költői pályájának korai időszakában „a szocialista lelkesedéstől megszállottan” bizakodó verseket írt az élet és a természet szépségéről, a romániai magyarság jövőjéről. A kijózanodás a hatvanas években következett be, ettől kezdve költészetének fő erkölcsi kérdése a közösséghez való hűség és a társadalom drámai konfliktusainak feltárása lett, műveiben mind tudatosabban kötődött az erdélyi magyarsághoz.
Költészete tartalmilag és formailag is megújult, az archaikus, hagyományos és a modern lírai elemek sajátos szintézisét valósította meg. Nagyszabású költeményekben keresett választ a magyarság sorskérdéseire (Fától fáig, Halottak napja Bécsben), elítélte a román kormányzat elnyomó nemzetiségi politikáját (Krónikás ének, Visszafojtott szavak a Házsongárdban).
Kányádi Sándort 1987-ben meghívták a rotterdami nemzetközi költőtalálkozóra, de nem kapott útlevelet, erre tiltakozásul kilépett a román írószövetségből. Az 1989-es romániai fordulat után számot vetett a múlttal, de arra is figyelmeztetett, hogy a zsarnokság tovább él a társadalom mélyebb szerkezeteiben (Kuplé a vörös villamosról).
Több vers- és mesekötete szól a gyermekeknek (Három bárány, Farkasűző furulya, Világlátott egérke, Billeg-ballag, Kecskemesék, A kíváncsi Hold), számos versét a Kaláka együttes zenésítette meg. Életművének fontos részét alkotják az esszék és műfordítások (Erdélyi jiddis népköltészet, Egy kismadár ül vala, Csipkebokor az alkonyatban), de írt drámát és forgatókönyvet is.
Kányádi saját műveinek avatott előadója, több nagylemeze is megjelent. Műveit számos nyelvre lefordították. Költészete egyfajta szintézis, amelyben kifejezésre juttatja a közösségéért való aggodalmát és költői személyiségének belső kérdéseit.
Művészetéért több rangos elismerést, többek között 1993-ban Kossuth-, 1994-ben Herder-, 1998-ban Magyar Örökség, 2005-ben Hazám, 2008-ban Táncsics-, 2011-ben Aphelandra-, 2014-ben Széll Kálmán-díjat kapott. 2004-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, 2009-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét vehette át. 2008-ban a magyar kultúra követe címmel ismerték el, 2009-ben Budapest I. kerületének és szülőfalujának díszpolgára lett. 2002 óta volt a Magyar Művészeti Akadémia tagja, 2007-ben a Magyar Írószövetség örökös tagjává választották. 2013-ban vehette át az Emberi Méltóság Tanácsának Emberi Méltóságért díját. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal, 2017-ben Prima Primissima Díjjal tüntették ki.
1998-ban részt vett a Digitális Irodalmi Akadémia megalapításában, az ő kezdeményezésére nyílt meg 2012-ben Budapest I. kerületében a Mesemúzeum és Meseműhely.
Kányádi Sándort várhatóan szülőfalujában, Nagygalambfalván helyezik örök nyugalomra. A temetés időpontjáról a család később ad tájékoztatást. (MTI)