A Tompagábor Kornél vezetésével tizenegy évad óta működő Kvártélyház nélkül a festői szépségű Zala megye kulturális életében iszonyatos űr tátongana. Ez a régió nem éppen pezsgő színházi életével jelzi magát a hazai köztudatban – pedig a nagyon kevés pénzből, hatalmas alázattal és lelkesedéssel dolgozó kis csapat hihetetlen játékintelligenciával lavíroz a mindig problémás határsávon: nevettessük a népet, de közben markolásszuk szívüket-lelküket is.
A Lovagias ügy Virág könyvelő hányattatásainak története egy pofontól egy elmaradt párbajon keresztül a hepiendig; nagyobb látószögben sok vicces kisember (aki nagy ember akar lenni), két nagy ember (aki alig várja, hogy végre kisember lehessen) és az úgynevezett hétköznapi élet kompromisszumos, ám otthonos reáliáiba olvadó heroizmus lírai burleszkje. Virágunk, Szakály Aurél, jelenleg körülbelül Zala és Tolna megye Rowan Atkinsonja – legyen az egész Kárpát-medencéé! –, teljesen dilis antihősként bohóckodja végig a két felvonást.
A táncos-komikus karakterét vele lehetne tanítani. Ő a lakossági világmegváltó, aki mindnyájunkban ott lakik, ő az, aki ha álmodozik, nem méricskéli a pénzt, sem a távolságot, ő az, aki sosem jut el a párbajig, mert kiszámolja, mennyi a párbajtőr, az orvos (temetkezési vállalkozót mégse, az drágább) meg a taxi (mert villamossal mégis zsenánt odamenni). Ő az, akinek görbe tükrében minden férfi megláthatja és képen röhögheti saját életközépi válságát. Ne feledjük: a bohóckodás fundamentuma minden valódi színésznél egy borzongatóan ősi létfájdalom.
Gizikét, az érző – végtelen irányba egyszerre érző – szívű naivát, akiből Virág kálváriája hirtelen harcos naivát csinál, Tarr Judit játssza: ha Szakály Aurél a tanítható táncos-komikus, ő a tanítható szubrett. Ösztönösen érzi, meddig mehet ebben az egyszerre dekadens és hagyománytisztelő, abszurd játékban, ebben a furcsa csiki-csukiban, amiben mindenki egyszerre történetmesélő és a történet maga, egyszerre groteszk rajzfilmfigura és a tőlünk pár centire szívét szemérmetlenül föltáró, ragyogó lélek.
Ez a játék nem a szétpszichologizált karakterfejlődésről, nem a szenvedve fölfakadó katarzisról szól. Ez azokról a pici vigasztalásokról szól, amelyek segítenek túlélni az életet, akár kicsik, akár nagyok vagyunk. Virágné (Debrei Zsuzsanna) szájából pofátlanul egyszerűen ragyog ki a házasság szentségéről szóló erkölcsi tanítás: „Ha megfelel: viseld el.”
Czegő Teréz süket Nagymamájához képest a drámairodalom összes intrikusa kezdő kerti törpe – a magát bolondnak tettetve minden problémát megoldó cselszövő karakter tökéletesen áll a sokarcú művésznőnek. A finálét megelőző csúcsjelenet, az eljegyzésig fajuló, ökörködéssel szétvert vasárnapi ebéd valóságos burleszkszimfónia.
A háromtagú zenekar (Máriás Zsolt zongorista vezetésével, Radics Igor dobos és Szántner László bőgős alkotó közreműködésével) a 30-as, 40-es évek best ofját hozza: revüs, sanzonos, dzsesszes, bugi-vugis, önfeledt játék elejétől a végéig.