Szilágyi István 1938. október tizedikén született Kolozsváron. Az első Forrás-nemzedék legerősebb írójaként indult, 1960-ban megnyerte az Utunk folyóirat novellapályázatának első díját az Ahol nem történik semmi című írásával, majd novelláskötete is megjelent, ám valóban átütő sikert a Kő hull apadó kútba című regényével aratott, amely szó szerint berobbant a magyar irodalomba.
Ha van Erdélyben kultuszkönyv, mi több, a Kárpát-medence olvasó felében, akkor a Kő hull apadó kútban mindenképpen az. És nemcsak az utánozhatatlan címe miatt, hanem az első szótól az utolsó jelenetig.
Leginkább azért, mert olvasása közben már a balladai, sejtelmes és vészjósló bevezető sorok után érezzük, hogy világirodalmi művel van dolgunk. A világirodalmit itt leginkább arra az érzésre és olvasmányélményre értem, amit akkor érzünk, amikor Bulgakov- vagy Dosztojevszkij-könyvet forgatunk.
Mert a Kő hull apadó kútba világa egy tökéletesen zárt egész, amelyben miniatűr módon benne van egész Erdély hangulata: a Jajdonban, ebben az erdélyi kisvárosban megőrült kurtanemes-leszármazott, Szendy Ilka egy ollóval szúrja mellbe Gönczi Dénes nevű parasztszeretőjét, mert az Amerikába készül kivándorolni a múlt század elején. Szeretőjének holttestét a disznóól alatti kiszáradt kútba veti, majd mindennap köveket gyűjt a kosarába, és azokat a kútba borítja. Mindeközben Rákóczi Ferencbe szerelmes és ruhákat varr a disznóinak, mert gyermekeinek tekinti őket. És ez nem minden.
A szociografikus részletességgel és pontossággal ábrázolt regényben Szilágyi István egy elmeháborodott nő lelkének élveboncolását végzi el, és olyan mélylélektani rétegeket tár fel a szövegében, amitől borsódzik a hátunk, a szikár, pontos és gyönyörű magyarsággal megírt mondatok pedig azért is emlékezetesek, mert azóta is ritkán olvasunk ilyeneket a magyar prózában.
Mondhatnám, hogy ez a regény egy nemzedékélmény, bár nem lenne igaz, mert minden nemzedék újra és újra felfedezi magának, és akárcsak a jó bor, egyre értékesebbé válik. Mégis elmulasztottuk világirodalmi eseménnyé, mérföldkővé tenni, mert nem fordították le minden létező nyelvre és nem adtak neki olyan hátszelet, mint más, sokkal jelentéktelenebb irodalmi műveknek, amelyek Magyarországon a világhírű regények táborát gyarapították. Hogy ez kinek a több évtizedes mulasztása, arra kár lenne kitérni.
Szilágyi István írói magatartásában nemcsak az rokonszenves, hogy soha nem érezte a közléskényszert és nem rukkolt elő minden évben egy-két új könyvvel, hanem az, hogy tíz-tizenöt évig dolgozott egy-egy regényén. Nem is csoda, hogy ezek is műremekek lettek, akárcsak az előbb említett kultuszkönyv.
Tizenöt évvel a Kő hull apadó kútba után jelent meg az Agancsbozót című regénye, amelyet az egyre embertelenebb és kegyetlenebb romániai diktatúra nyomása alatt írt, s amelyben a parabolisztikus ábrázolásmódot társítja a realista rajzzal, így teremt olyan művészi világot, amelyben minden abszurditás lehetséges és valóságos: egy sebesült férfi felébred egy hegyi barlang előtt, bentről pedig kalapácsolás hallatszik. Legyen elég ennyi ízelítőnek.
2001-ben a magyar történelmi regény egyik nagy mérföldkövéhez érkeztünk, ugyanis ekkor jelent meg a szerző Hollóidő című történelmi regénye, amelyet nemcsak az olvasók szerettek meg, hanem a történészek is megnyalták mind a tíz ujjukat, hiszen Szilágyi István ebben a regényében megközelítette azt, amit totális történelemnek neveznek: szegről szegre, lélegzetvételről lélegzetvételre teremtette újra a hódoltság, a három részre szakadt Magyarország korának világát.
Mindehhez alapos kutatómunkát is végzett, azzal az alázattal fordult a korszakhoz, amely nem feltétlenül jellemző a mindent jobban tudó korunk magatartásában, a végeredmény pedig talán – a korszakot kutató történész ismerősöm szerint – a leghitelesebb, a kor lelkületét és hangulatát legérzékletesebben ábrázoló történelmi regény lett: a múlt hangja, a múlt beszéde a jelenben. Más szóval a mérce, ugyanis valahol itt kezdődik a történelmi regényírás. A Hollóidő elolvasása után minden más történelmi regény lektűrnek tűnik, ügyeskedéssel, okoskodással fabrikált történelmi díszletnek.
Tiszteljük meg azzal, hogy olvassuk!