Az Alexandra Bracken regényéből adaptált film az elmúlt évtizedben üzletileg is nagyon komolyan vett, úgynevezett young adult vonalba illeszkedik. A kamaszok – mint hatalmas és aktív célközönség – felfedezése adta magát, hiszen előtte mintha elfelejtődött volna a gyerekfilmek (és mesekönyvek) és a felnőttfilmek (és -könyvek) közti életkori sáv. S noha rendre feltűnt egy-két mellékszereplő, amellyel ez a célcsoport is azonosulni tudott, róluk, az ő vélt vagy valós problémáikról, azaz magáról a felnövésről és ezen belül saját maguk megtalálásáról nem igazán szólt önálló film.
Vagyis soha nem annyi, amennyi kellett volna, különösen, ha olyan zsánereket nézünk, melyek egyszerre adnak teret a pszichologizálásnak és a fantázia szárnyalásának.
Ellenpéldaként persze ott van a Harry Potter, az Alkonyat, aztán pedig az Éhezők viadala széria – mindhárom hatalmas siker és egyfajta nemzedéki alapmű. Vagy a B liga olyan próbálkozásai, amelyek érdemeik szerint kerültek az őket megillető polcra: mert ha emlékszünk még olyan címekre, mint amilyen Az útvesztő, A beavatott, A negyedik vagy a Csúf szerelem, akkor vagy mindent megnézünk a moziban, vagy nagyon kiváló a memóriánk.
A Sötét elmék című filmbe mindent összeadtak, hogy elkezdjenek egy nagyon szórakoztató és még inkább elgondolkoztató új mozis szériát. A regény nagyon fogy, állítólag frissen elkapkodják az újranyomásokat, a rendező pedig az a Jennifer Yuh Nelson, aki olyan szórakoztató animációs meséket rendezett, mint amilyen a Kung-Fu-panda második és harmadik része, de életművéből a sötét árnyalatok sem hiányoznak, gondoljunk csak a Dark City filmre vagy a Spawn című sorozatra, mindkettőben a művészeti és animációs részleg munkatársaként dolgozott.
Aztán az sem elhanyagolható tény, hogy az elmúlt évek egyik legjobb sorozata, a Stranger Things alkotói is részt vettek a film előkészületeiben, a produceri poszton pedig az a társaság ült, amelyik 2016-ban az Érkezés című intellektuális sci-fit is összehozta.
Az alkotók tehetsége és az összeadott értékek és filmográfiák ellenére a Sötét elmék egy unalmas és unalmasságában ráadásul érdektelen film lett. Azok közé a mozik közé tartozik, amelyek alaphelyzete és kérdésfeltevése sokkal ígéretesebb és izgalmasabb, mint ezek feloldása.
A filmidő első öt percében elhadart világrajz és előtörténet szerint ugyanis egy titokzatos vírus pár nap alatt megöli a világ gyerekpopulációjának kilencven százalékát, a maradék tíz százalék pedig kasztosan szuperképességekre tesz szert (a megemelkedett intelligenciától kezdve a telekinézisig vagy az elektromosság irányításáig), amitől annyira megijed az amerikai kormányzat, hogy minden gyereket kegyetlen munkatáborokba zár, a legveszélyesebbeket pedig azonnal kivégezik.
Ugye milyen jó az alapötlet? Innen aztán el lehetett volna vinni a filmet egy kíméletlen és sötét társadalomkritikáig vagy a szélsőséges körülmények közti emberség- és jellemábrázolásig.
Ehelyett kis hősünk (az egyébként ígéretes Amandla Stenberg színtelen-szagtalan játékában) hamar megszökik és összeáll három másik kamasszal, hogy aztán némi vándorlás után eljussanak a katartikusnak elképzelt, de végtelenül kínos zárójelenetig. Se igazi cselekmény, se igazi kérdések, a langy szerelmi szál és a némileg lebegtetett ki a jó és ki a gonosz pedig édeskevés ahhoz, hogy jó legyen ez a film.