Meyerbeer legjobb és máig legtöbbet játszott operájának ősbemutatója 1836. február 29-én volt a Párizsi Operában, és azonnal hatalmas sikert aratott. A következő évtizedekben a világ számos operaházában bemutatták, köztük hazánkban is: a magyarországi premierre 1852-ben az akkori Nemzeti Színházban került sor. A Magyar Állami Operaházban utoljára az 1930-as években játszották; a több mint nyolc évtizedes szünetet töri meg most Szikora János rendezése.
A hugenották műfaját tekintve grand opéra, amelynek öt felvonásában balettbetétek és nagyegyüttesek is vannak: a darabot huszonnyolc szólistával, nyolcvanfős kórussal, ezenfelül nyolc pár táncossal és majdnem harminc statisztával játsszák. A produkciót kettős szereposztásban, hat alkalommal tekintheti meg az Erkel Színház közönsége, a főbb szerepeket Kolonits Klára és Rőser Orsolya Hajnalka, Létay Kiss Gabriella és Kriszta Kinga, Boncsér Gergely és László Boldizsár, Bretz Gábor és Gábor Géza, Haja Zsolt és Sándor Csaba, Balga Gabriella és Heiter Melinda, valamint Cseh Antal és Busa Tamás énekli. Az Opera Zenekarát a Jekatyerinburgi Operaház főzeneigazgatója, Oliver von Dohnányi vezényli, az Operaház Énekkarát Csiki Gábor tanította be és Strausz Kálmán vezeti.
Meyerbeer operája alapvetően szerelmi történet, amelynek történelmi kontextusa érdekes, főleg a reformáció 500. évfordulóján: 1572-ben a katolikus IX. Károly király is jóváhagyta a francia reformátusok, azaz a hugenották tömeges lemészárlását. A vallásháborúk egyik legvéresebb eseményét nemcsak a történelemkönyvek, a róla szóló műalkotások, hanem a köztudat is megőrizte, hiszen a tízezernél több áldozatot követelő mészárlás augusztus 23-án, Szent Bertalan éjszakáján történt.
Az opera díszlettervezője, Horesnyi Balázs és Kovács Yvette Alida jelmeztervező szerencsére nem akarták erőltetetten aktualizálni a darabot: úgy döntöttek, hogy stiláris utalásokkal, de meghagyják a XVI. századi környezetet, és a nézőkre bízzák, milyen üzeneteket olvasnak ki az előadásból. Az időnként apokaliptikus, dús festészetű reneszánsz elemekből kiinduló, monumentális díszletben a protestáns–katolikus ellentét a fekete és a fehér szín ellentétpárjában jelenik meg, s ugyanez az élesen elválasztott és ellentételezett színszimbolika a jelmezek látványvilágában is visszaköszön.