A messziről jött embernek mindent elhisznek, de vannak kiállítások, amelyek nem akarnak a látogatóval elhitetni semmit. Nincs bevezető, nincs kísérőszöveg, nincsenek képcímek, az is csak a sokosztatú tér második traktusában derül ki, hogy Badár Tamás fotókiállítását látjuk, címe: Cuba Contacto. Kubáról annyit tudok, amennyit világjáró, színes magazinok cikkeiben olvastam, de ezeket a képeket elnézve nem is érdekel kultúrtörténet, történelem, gazdaság vagy szociológia, mert olyan erős a hangulat, hogy ott vagyok, benne vagyok, jelen vagyok az ábrázolt térben, érzem a szagokat, a hőséget (ahhoz mondjuk augusztus táján nem kell plusz képzelőerő), a feszültséget.
A gazdag színvilágú, digitális képeken (végre megfelelő méretben printelve, profin prezentálva! Ez nagyon ritka, sok cikkemben tettem már megjegyzést profi alkotók tárlatainál is, hogy a túl kicsi képméret miatt hatástalan a kompozíció. Ennek a fiatalembernek pedig legelső fotókiállítását látjuk, és olyan profin, igényesen prezentál, mintha évek óta csinálná) érződik az a fajta, számomra irigylésre méltó fotográfusi hozzáállás, amivel úgy lehet belemászni emberek intim szférájába, hogy a végeredmény még akkor is jól néz ki, ha a kép alanyának adott esetben nem is tetszik a helyzet.
Habár a legtöbb esetben láthatóan tetszik, még akkor is, ha a hirtelen lencsevégre kapott modell morc képet vág a dologhoz – határozott kérdésemre a fotográfus határozottan kijelentette: senki nem akarta megverni. Színek, fények, illatok – de legfőképpen az emberi arcok beszélnek ezeken a képeken. És az arcokon a ráncok. És a málló házfalak, a hőségtől feszülő, éjszakai utcák vagy épp egy taxi züllött fényei. Mosolygó gyerekek, akik nem tudják, miért mosolyognak. Maguk elé bámuló öregek, akik látják mindazt, mi előttünk még titok.
A spanyol gyarmati múlt egyik mohos kőfalú, grandiózus mementójának erkélyén rágógumiszínű cicanadrágban könyöklő, éjfekete bőrű és láthatatlan tekintetű leányka. Ablakrács mögött, ócska műanyag székében irdatlan sörhasával elheverő, gengszterszerű, kreol férfi – mellette két kényelmes hintaszék árválkodik üresen, ha gengszter is az úr, nem ő a keresztapa.
Szalmakalapos, félénk tekintetű kissrác mutatja az objektívbe dacosan az egyezményes egyujjas jelet, homlokán pirossal Fidel felirat (azt az egyet azért elárulom, amit a fotográfus is megosztott velem: három kép is a kubai diktátor temetése napján készült. A gyerekeknek láthatóan fogalmuk sincs, milyen érzelmet is akarnak kifejezni arcjátékukkal). Az utómunkák nincsenek túlhergelve, Badár Tamás kérdésemre elárulja, hogy csak ritkán kellett belenyúlnia a színekbe, mert a printen nem mindig az látszott, amit az objektív mutatott. Egyébként a színek is pont olyanok, amilyennek Kuba hangulatát elképzeli az, aki még sosem járt ott: fülledtek, harsányak, ízesek, kopottak és titokzatosak.
Kellemes, képzeletbeli utazást kínál ez a kiállítás mindenkinek, aki hajlandó bizalmat szavazni neki. Érdemes.
A kiállítás augusztus 24-ig ingyenesen látogatható, mindennap 11-től (hétvégente déltől), késő estig a szentendrei Folt kávézóban.