Az Erdélyi művészek Leányfalun kiállítássorozat részeként szombaton nyílt meg a kilencven éve született Makár Alajos festőművész első magyarországi tárlata. Ez a bevezető mondat minden tárgyilagossága ellenére mégis összegzi, hogy mi a tétje ennek a harminc évvel ezelőtt elindított sorozatnak.
Nem tudom, hogy a negyven éve Kolozsvárról Magyarországra települt dr. Szász István Tast valójában mi motiválta, amikor életre hívta ezt az ötletet: az otthon maradottakkal találkozás vágya, vagy hogy megmutassa az új hazájában, milyen kincseket őriz a hátrahagyott szülőföld, de gyanítom, mindkettő egyaránt fontos lehetett az évtizedek múlva is itt csak román orvosként emlegetett szakírónak és kultúraszervezőnek.
A telt házas kiállításmegnyitók és előadások pedig igazolják, hogy bizony sokakat érdekel mindaz, amit az erdélyi művészek létrehoztak. Ennek bemutatásában évek óta hatékony segítője a transzszilvanizmus elhivatott kutatója, Banner Zoltán művészettörténész, költő, előadóművész, aki most egy Magyarországon eddig ismeretlen festői életműre irányította az egybegyűltek figyelmét.
A nagykárolyi Makár Alajos művészi indulása egy ifjúkori balesettel is összefügg: alig tizenévesen már kőművesinasként dolgozott, amikor egy a németek által hátrahagyott kézigránát felrobbant a kezében, és a hetekig tartó kórházi kezelés idején papírt és ceruzát kért a szüleitől, hogy rajzolhasson. Majd az 1960-as, 1970-es években kiteljesedő pályája során – ahogy Banner Zoltán is hangsúlyozta megnyitóbeszédében –, ellentétben a nyugat-európai művészek körében eluralkodó életundor ábrázolásaival, Makár Alajos különösen a széki képein az emberi méltóság és a közösség rendjének és erejének krónikása lett.
A szombati leányfalui találkozó apropója azonban nemcsak az új tárlat volt, hanem egyben Banner Zoltán búcsúzása is, hiszen ez volt az utolsó kiállítás ebben a sorozatban, melyet ő nyitott meg. A szintén erdélyi Árkossy István festőművész, grafikus, művészeti író veszi át tőle a stafétát, akivel nyilvános beszélgetésük során hangulatos anekdotákkal idézték meg a kolozsvári Utunk egykori szerkesztőségét, és a búcsúzó pályatárs ifjúkori törekvéseit.
Itt senki ne gondoljon sóhajtásokkal tarkított búsongásra, hiszen ez a búcsúzás nem arról szólt, hogy a 85 éves Banner Zoltán, aki egyik nap Székelyföldön nyit tárlatot, másnap Partiumban vagy Gödöllőn tart előadást, könyvet mutat be vagy versmondók értő ítésze, elfáradt volna, hanem bölcs mosollyal állt oda a közönsége elé, mintha csak azt mondaná: „annyi dolgom van még, most a békéscsabai íróasztalomnál a helyem”. És valóban nem történik más, mint hogy egy-egy korszakot az életében lekerekít, és régi-új tervei megvalósításába vág.
Egyik ilyen lezáruló korszaka az előadóművészé. 1964-ben Kolozsváron, amikor az első pódiumműsorát állította össze Bartalis János verseiből, az volt a terve, hogy majd minden évben egy kortárs erdélyi költő életművére irányítja a figyelmet.
Most búcsúzásképpen egy igen sajátos, új pódiumműsor állt össze abból, ahogyan Banner Zoltán rövid felvezetőkben ismertette, melyik előadással mi volt a célja, milyen gondolatok hívták életre, és egy-egy szöveget elmondva idézte fel a Bartalis János-, a Horváth Imre-, a Dsida Jenő- és a Bartók Béla-esteket, a legendássá vált Petőfi a hídon című műsort, a magyar és a világirodalomban végigvonuló evés-ivás témakörét bemutató, Lakoma című előadását, a hűségversekből összeállított Tűzkör címűt és az Arany János-műsort. Hatalmas energiákat mozgósított ez az irodalom- és kultúrtörténetünkben, ugyanakkor Banner Zoltán életművében és a diktatúra évtizedeiben tett borzongató utazás.
Banner Zoltán ezennel visszavonult a közszerepléstől, mi pedig reménykedünk abban, hogy hamarosan könyvben olvashatjuk azokat a gondolatait, amelyeket papírra vet a békéscsabai íróasztalánál.