Mélyebbet is mondhattam volna, ha a tematika, az érzékeinket megbolygató zene nem foglalná magában – lásd a festmények „alapemberét”, Bartókot és a megannyi címben (Tűzmadár) megidézett Sztravinszkijt – a világra kiható muzsika harmóniai és zörej sokkjában az összetettséget. Tehát nemcsak a pásztordal, egy rész a mindenség szonátájából, édes-bús keserve hallik, hanem az üstdobok és rezek döngő, fújtató, visító dodekafóniája is.
Mindezt, mindezt a megfoghatatlant a képzőművészetben előadni – méghozzá úgy, hogy a megjelenítés tükrözze a személy varázsán belül az egyetemest (a világ mai állapotát, boldogságainkat, félelmeinket), nem kis feladat. Vinczellér Imre bravúrral bírja, még meg is sokszorozza a festőecset kalandját. Áttűnéses homályaiban, jóllehet a lírai absztrakt mellett a figuralitást ugyancsak kedveli, ott a piktúrájára jellemző vonás: az elmosódó alakrajzban a művész és az instrumentumok „lélekjegyei”.
Nála nincs horizontális távolság, csak mélység, onnan – a semmiből (ez a semmi itt minden), vagyis a kozmikus magányra kiterjesztett, ihlet közeli állapotból – jön elő a koncertre mindig kész csapat. Legyen az a családi fészket, s az otthon nyugalmát beragyogó zene (Házikoncert – 1987, olaj-vászon), vagy a világszínpadot megbolondító muzsika (Sydney-koncert – 2004, illetve 2011, mindkettő o-v.), a reálisból minden átúszik a sejtelmesbe, a mítosziba (?). A balladai homályból kitekintő karmesteri arc – háttér a hangszerek hegyvonulata – éppoly tiszta, a zajos világot a zenével jó szándékra ösztönző átszellemültséget tükröz, mint az instrumentumok szinte jelképpé összeálló motívumláncolata.
A vinczelléri fölfogásban ez mozgatja a Koncert-képek arzenálját, ember és zeneszerszám szinte egy. Aki zenél, ki tudja, milyen bűverőnél fogva, finoman hangzó ékszert tart a kezében. Különösképp látni az elegancia eme formáját a nagy egésszé (kilenc műből álló virtuális képpé) rendezett kisméretű festményeken (Kürt – 2012, Fuvolázó nő – 2015, Koncert (Tuba) – 2015, Hegedűszó – 1993, Trombita – 2011, Csellós – 2012, stb.). Az előadóművész csaknem stilizált alakja úgy tör elő a folttá merevedő légkörből – ködoszlató „némasága” maga is virtuális zene –, mintha a muzsikával ugyancsak eljegyzett festőt szimbolizálná.
A zeneigézetben az arc zengő, titokkal teli ereklye. Hogy Vinczellér mennyire érzi a gondolatiságban sem szűkölködő belső utak fenségét, arra a Kodály (2014, olaj, farost) című portré – a tárlat leglenyűgözőbb darabja – a meggyőző példa. Ám a Bartók-arcmásban (1988, olaj-vászon) is ott a szem tükrében megjelenő, az ellennel szemben a tisztaságot sugárzó világakarat. A Koncert-Bartókon (2001, olaj-vászon) a „kibeszélés” eme fajtája expresszív jelleggel feszültséghordozóvá válik. Természetesen a megváltozott, a konstruktív létmozgást is kivetítő szerkezetben, amely leginkább két olaj-vászon, a Bartók-Concerto (2015) és Hommage a Sir G. Solti II. (2011) sajátja, mindez fokozottabban érezhető.
Régmúlt időket idéz meg a Háború dala (1993, olaj, farost, montázs), és drámaian maikat az Ezredvég (2001, o. v.). Kitekintés a lélek bugyraiból? Inkább festőiségében felelős számbavétel. Egészen különleges élményt nyújtanak a Tűzmadár-variációk. Az alakrajzos, tetszetős változattól (VI. – 2014) a nonfiguratív festményekig húzódik a sor (II. és III. – mindkettő 2012), benne a képpé vált zene űrben is emberformáló nagysága.
A kiállítás november 28-ig látogatható a Várnegyed Galériában.