Lehet szeretni vagy nem szeretni a hetvenes években forradalminak számító akcionizmust, performanszot vagy – ha az ember látott már pár ilyet, és tudja, mire megy ki a játék – egyszerű, tömör üzenetekkel fölrázni, kizökkenteni kívánó installációkat, a páros Imagine című nagylemezét (jelen sorok írója a hihetetlen kilencvenes években 300 forintra alkudta le annak idején a bolhapiacon a bakelitet, ó, azok a sercegő fekete lemezek!).
De annyit be kell látnunk: egy normális házasság már önmagában szép küzdelem, és ha még valaki hozzá művészember meg világhírű, és nem bolondul meg teljesen, az megérdemli a tisztelgést. Ráadásul Yoko Ono és John Lennon, bármilyen egyszerűek, naivak, eszköztelenek (bizonyos szakmai hangok az együgyű jelzőt sem érzik túlzónak) voltak is meztelenkedős és világbékét kiáltó performanszaikkal, mégiscsak egy határozott állásfoglalást közvetítettek.
Gondoljunk arra is, hogy azok a világhírességek, akik a páros után jöttek, már nem voltak képesek arra, hogy teljes életükön át a saját arcukat viseljék. Lehet, hogy ma sokak szemében ez a világbékeügy komikusnak hat, de ők legalább következetesen végigcsinálták az életüket a maguk markáns álláspontjából. Ilyen út ma több tucat imidzsváltás nélkül elképzelhetetlen.
Azért e hosszas bevezető, mert Yoko Ono tárlata a művésztől érdekes. Mindenki azért nézi meg, mert Yoko Onóra kíváncsi, akinek itt kiállított, nyolcvanas és kilencvenes évekből válogatott munkái (kurátor: Szilágyi Zsófia Júlia) ugyanolyan tisztán és hanyagul egyszerűek, mint a fent említett performanszok.
A tárlat háromosztatú (a múzeum előtt elhelyezett kívánságfát nem érzem szervesnek a benti művekkel), először fotókat látunk, városi panorámát némi zölddel egy kedves kis ablakból, majd a világbéke-koncepcióhoz tartozó képeket és szövegeket, a csúcspont pedig afféle meditációs vagy halotti kamra – Básztetre, az egyiptomi macskaistennőre hajazó macskaszobrok merednek ránk katonás rendben, szemük világító lámpás a homályos teremben.
A macskák mögött szép japán betűkkel szép japán szöveg olvasható. Mondjuk ha a művész tréfás kedvében direkt disznóságokat írt volna oda a szép betűkkel, arra sosem jönnék rá.
De itt nincs helye viccnek, hisz a hatás tudatosan drámai, a macskák erős, túlvilági figurák. Az a fajta kiállítás ez is (mint két éve ugyanitt Yoko Ono honfitársáé, Shiotáé, amiben, ha igazságosak akarunk lenni, bizony sokkal több munka, anyag, ötlet és erő volt), ahol nem műveket szemlélünk, hanem magától a kiállítótérben való jelenléttől kerülünk valamilyen állapotba – a művész szándéka szerint.
Legyünk igazságosak másban is: Yoko Ono az a fajta, művészet nélküli művész (mint Marina Abramovics vagy a néhai Hajas Tibor), aki önmagát, életét, intimitását használja nyersanyagul és eszközül. Ez – világhírrel súlyosbítva – veszélyes, konkrétan életveszélyes hivatás.
Legyen mindnyájunk számára öröm, hogy Yoko Ono köztünk van, dolgozik, alkot, szeret hazánkba látogatni, és szeret Szentendrén kiállítani.
A tárlat szeptember másodikáig tekinthető meg a szentendrei Kmetty Múzeumban.