„Ez a projekt arról is szól, hogy nem egy kész terméket adunk nekik. Minden, ami formális, ami kötött, merev, az ellen ők lázadnak, és ez teljesen rendjén van így. De meglátják, hogy akik játszanak a zenekarban, nem ilyen pingvinek fura ruhában, meg rosszkedvű, lelakott emberek, hanem esetleg ugyanolyan lelkületűek, mint ők vagy a szüleik, az idősebb testvéreik. Ez a zenekar nagyon fiatal, még a többi zenekarhoz képest is. Egy ilyen, egy hétig tartó személyes találkozás az első barikádot le tudja dönteni. Ettől nem lesznek automatikusan klasszikuszene-szeretők, de találkoznak zenészekkel mint emberekkel.
Van egy hitelességi faktora annak, hogy csoportokba verődve egy-egy mentort elkísérnek, megismerik az életét egy picit, látják, hogy mit csinálunk a próbán, látják az emberi oldalát az egésznek. Én azt tapasztaltam, hogy a kamaszoknál a hitelesség a legdöntőbb, ha valaki hitelesnek mutatkozik, azért tűzbe mennek, ha viszont valaki szerepet játszik, hazugnak tartják és megfeszülhet, akkor sem fogják elfogadni. A legfontosabb az, hogy mi hitelesen mutassuk: nekünk ez az életünk, és ez a zene rock and roll, ami kiforgatja a világot a sarkaiból” – meséli lendületesen Hámori Máté karmester, az Óbudai Danubia Zenekar művészeti vezetője, aki a kollégáival teljesen önköltségen létrehozott zeneiskolai sorozatban komplex zenepedagógiai programot valósít meg.
Lelkesedése nem kis szó, hiszen Európa-szerte koncertező karmesterről beszélünk, aki egy olasz meg egy francia operaház között leteszi a pálcát, és lazán besétál egy III. kerületi általános iskolába a kamaszok közé. „Kőkemény fiúcsapat került hozzám, de amikor megnézték az Erkel Színházban a hátteret, a zsinórpadlást, már négy angyalka kérdezgetett élvezettel, csillogó szemmel” – magyarázza a mentor. Mi szükség van a karmesterre? – ez a leggyakrabban fölmerülő kérdés. „Az Eötvös gimiben csináltam egy játékot. Felosztottuk hangszercsoportokra a gyerekeket, megkapták Weöres Sándor Galagonya című versének a sorait: mondják el karmester nélkül! Ugye ez befulladt, mert egymásra lépegettek, és akkor jött az, hogy a karmester adja a tempót, beintettem őket, mutattam, hogy halkan, vagy hangosan… Látványosan jól sikerült a szavalókórus! Ez volt az első lépés, aztán már könnyebb volt elmagyarázni, miért is van ez az egész, miért látnánk őket szívesen itt, a Zeneakadémián. A program vége mindig az, hogy részt vesznek itt egy koncerten. A legnagyobb nehézséget eddig az okozta, hogyan is öltözzenek föl… Lehetőséget adunk nekik a visszajelzésekre is, írhatnak kritikát, pozitívat-negatívat. De ekkorra már túl vannak egy próbán, ahol a mentorok, például a rezesek beültetik őket maguk mellé, megmutatják a hangszereket, ki lehet próbálni, körülveszi őket a kis csoportjuk, és észre sem vették: Bartókot hallgattak másfél órán keresztül!” – mesél pedagógiai sikerélményeiről a karmester.