Egy szállodai mulatság után támad erőszakos csábítónk az idős tábornok pongyolás leányára, aki a recepcióval kombinált bárban hatalmas kést ragad. Giovannit képtelen megölni, aki pedig eszköztelen, csak a szexusára bízza magát. Anna vőlegénye Giovanni cimborája, így nekik is ismerniük kell egymást, a vonzalomnak tehát alapja van, és miután sikertelenül áll ellen, végül belemelegedik az aktusba, amelyet gyakorlatilag megzavar a tulajdon apja. Erre ő oly szerencsétlenül topog-forog a két férfi között, hogy kenyérvágó késsel ő maga öli meg a Kormányzót, igaz, mintha könyökből támadója lendítené azt a kart. Elég vacak helyzet, nem igaz? Pedig még tíz perce sincsenek színpadon… Ez a Don Giovanni. Ez is.
A másik gyilkolni kívánó, eredetileg áldozatnak látszó női karakter is saját csapdájában vergődik. A menyasszonyi ruhás Elvira fél üveg vodkával érkezik, de legalább már nem kell sokat magyarázni a burgaszi affért, és talán mi is értjük, miféle instabil egyéniségről van szó. Már első éjjel elhitte, hogy feleségül veszi őt egy addig vadidegen férfi, s amikor három nappal később felszívódik, nem tud mást tenni, mint elkoszolódott fehér fátylakban utánamenni és folyton inni, és olyasmiket mondani magának, hogy ha megtalálja, kitépi a szívét. Egy szálloda a világ legszemélytelenebb helye, ahol mindig minden megy tovább, még a vért is diszkréten sikálják – és konzseniális helyszín, hisz a sorsok modern gyűjteménye: minden ajtó mögött más titok, öröm és bűn rejtőzik örök, de legalábbis turnusvégi permutációban. Ám a reggeli terített asztala mellett és a hallban a társas érintkezés politikailag korrekt játszmái zajlanak, a képmutatást magát avagy erősen akart álmaink szerepeit visszük színre. Ugyanakkor a szállodai éjjel vágyakkal és mérgekkel terhes, bármi megtörténhet, és ahogy látjuk, meg is történik.
A mahagóni színű tér zseniáliasan kitalált: négyfelé lehet eltűnni benne, abból kettő kinn is vagyok, benn is vagyok helyzet a szimmetrikus főlépcső két karján. A Glittenberg házaspár jelmezei is kitűnők, a gibbontestű, cseppet sem arkangyalarcú Ildebrando D’Arcangelo olyan férfierővel ragyog/sötétlik ki a különben erős szereposztásból, hogy leesik az állunk. Pedig Luca Pisaroni titkárosra vett Leporellója ugyancsak nagy formátum, Valentina Nafordita pedig olyan szép, mint a Nap (és minden sugarát láttatja), mégis! Andrew Staples Ottaviója a hezitáló, katonának nem való írnoké, de nincs az az alakítás és énektechnika, amely fülünkbe magyarázhatná a nazális tenort, aki egy bármi jó lesz alapú barokk oratóriumból idekeveredett. Pedig nagyon igyekszik. Anett Fritsch el meri játszani a homályos történetű megerőszakolás eseményeinek visszaidézése közben újra szexuális izgalomba, sőt révületbe eső Annát. Lenneke Ruiten Elvirája egy fokkal halványabbra rajzolt, pedig ott is lenne mit megmutatni azon, hogy egy tudottan gyilkos és házasságszédelgő férfira kést rántó asszony miért megy utána és védi percekkel annak menekülését követően.
Mindehhez eszményi alapot nyújt a Bécsi Filharmonikusok kifejezetten lassúdad együttese: meglódulnak szakaszok, de finoman ki is lengenek, ha az ábrázoláshoz idő kell akár egy kadencia, egy mozdulat miatt. Ez Christoph Eschenbach pálcájának ereje, és nehogy azt higgyék, eközben a részletek elmosódnak: sosem hallottam még Anna bosszúáriájában ezt a szép cselló-ellenszólamot. A leginkább prózát rendező (Salzburg fesztiváljának drámai felelőseként is működő) Bechtolf nagy erénye, hogy – tíz perc kivételével – tíz centire húzza közel a Giovanni-sztorit, minden tárgyat és mozdulatot ismerünk. Nem bajlódik holmi princípiumokkal, hőse nem a valaha létező történelem felett álló örök alak, a csábító gonosz maga, hisz itt a szállodafolyosón bőrönddel suhanó szobalányokat is megkergető ócska, kangörcsös fazonként is ábrázoltatik – de kérdem én, ugyan hogyan másképp állt volna elő az a sok fényképalbum, amelybe csaknem kétezer arcot ragasztottak? Giovanni folyton vadászik, a Regiszter-ária is arról beszél: bárki belekerülhet, rútság sem akadály, nincs ebben semmi irracionális, ez egy betegség.
Ugyanakkor vannak irracionálisnak ható helyzetek, amelyekkel még Bechtolf sem boldogul, ezért néha ördögarcokat hoz be, akik kimentik Giovannit, vagy fura bájitalt kevernek (ám a lovag Pezsgőáriához – valójában Bordal – használt koktélját Leporello shake-eli…), jelenlétük szervetlen, érthetetlen. Ami valóban földöntúli, azt jól oldja meg, a halott Tábornok visszatérte a psziché nyomasztó félreműködése is lehet, de a végén megint ördögök jönnek a nyílt színen szívrohamot kapó Giovanniért, miközben ő maga volna az, akit maximum kimenteni lehetne újra a pokol szolgáinak, nem megölni. A zárószextettben a temetetlen holttest feléled, láthatatlanként minden szereplőnek ad egy búcsúgesztust, majd újabb szobafruska után rohan.
Mi meg itt ragadunk, és nem értjük, miért nem hitte el magának a telitalálatokban bővelkedő előadás rendezője, hogy végigviheti, amit kitalált? Ami így, némileg csonkítva marad nekünk, az sem kevés: az egyik legszebb, legterheltebb szépségű Mozart-zene, az Anna-vallomás accompagnatója alatt hátul feltűnik a lovag, és belehallgat a történetbe. Önmagába. Pontos, egyszerű, kifejező, megkomponált – és ha nem láttuk volna, akkor is tudnánk immár, hogy mily gyenge lábakon áll ez a sztori, akárcsak a lány. És ez még akkor is az operajátszás paradicsomi pillanata, ha végül homályban ragad, ki ölte meg a gyilkost – és vele Sven-Erich Bechtolf pompás rendezésének megoldását.
(Mozart: Don Giovanni – 2 DVD, Deutsche Grammophon, 2015)