Bizonyára még sokan emlékeznek elhíresült dokumentumfilmjeire, mint például a Kizárt a párt, a Macskaköröm, a Szétlopkodott országra vagy a Szolgálunk és vétünk. Kemény, ám szatirikus korrajzait hazai, rövidfilmjeit, a Makacs álmokat és a Háromkirályokat Japánban, illetve Indiában, nemzetközi filmfesztiválokon nagydíjjal jutalmazták, többször megkapta a filmkritikusok díját. Talán ez utóbbira a legbüszkébb, mert – mint hangoztatja – nem könnyű elnyerni a kritikusok kegyét, elismerését.
– Akadémiai székfoglalójában hosszasan beszélt a gyerekkoráról.
– Azért, mert mindannyiunknak meghatározók azok az élmények, amelyeket ifjan átélünk, a tanulmányaink, a tanáraink és persze a szüleink. Nekem nagyon szép gyerekkorom volt, mivel édesapám erdész volt, így sokat jártam erdőkben, mondhatom, favágók és csemetekerti munkások között nevelkedtem. Tizenegy éves koromig igazi erdészfiú voltam a Hernád partján lévő Kemelyi-erdőben, ahol az erdészházban laktam, ami meghatározta az életszemléletemet, a természet iránti szeretetemet s később a filmjeim hangulatát is. Petróleumlámpa mellett tanultam, és mindennap ladikkal keltem át a Hernádon a túlparti iskolába.
– Az ötvenes években, gyerekkorában átélt szegényesebb világ bizonyára nagy hatással volt önre, mert a szegénységre felnőttként is fogékony, az egyik filmjének is ez a fő témája.
– Ki tud elmenni emellett? Én biztosan nem! Évekkel ezelőtt készítettem filmet a magyar társadalom egyik szégyenfoltjáról, a szegénységről. A film az 1988–2009 közötti két évtized történéseit és következményeit vizsgálta. A rendszerváltás megbukott, mondta akkoriban több közgazdász is, akik az 1990 óta eltelt időszakot vizsgálták. Filmünk 1988-tól, az állami tulajdon magánosításának megkezdésétől vizsgálta azt a folyamatot, ami odáig vezetett, hogy az országban akkor mintegy hárommillió ember élt a létminimum alatt. Egy orvosnő ismerősöm évekkel ezelőtt egy lakótelepen két tíz év körüli fiút látott kukázni, kifli- és zsömlemaradékokat fogyasztva. Mint mondta, a látványtól és a felháborodástól, hogy hová jutott ez az ország, úgy érezte, kő keletkezett a gyomrában. Ezt a fontos társadalmi kérdést mindenképp szerettem volna körbejárni kamerával.
– Mi vezette a filmezéshez?
– Jó és szorgalmas, mindenre nyitott tanuló voltam. A miskolci középiskola négyéves időszakában sokat jártam moziba, hogy filmek segítségével tanuljam a világot. A mai napig nosztalgiával gondolok vissza azokra az évekre, amikor felfedeztem magamnak Fellini és Antonioni filmjeit, és hatásukra a filmes szakmát választottam. Korán elkapott, magával ragadott a film. Jó döntés volt, mert sokáig híradóztam, több mint harminc dokumentumfilmet forgattam, ezeknek köszönhetően pedig alaposabban, mélyebben megismerhettem a valóságot.
– Nemcsak a film, hanem a zene is magával ragadta, hiszen aktív muzsikus is.
– A zene szeretete is Miskolchoz kötődik, 1962-höz, amikor egy világhírű jdzsesszzenész, Chris Barber és együttese koncertezett a városban. Ennek köszönhetően lettem nagy dixie-rajongó, lemezgyűjtő és zenész. Jóval később meg is alakítottam a Brass on Brass tradicionális dzsesszegyüttest, amelyben trombitálok, és amellyel járjuk a fővárosi klubokat.
– A film és a zene között nem lehetett könnyű választani, de a film győzött…
– Még az újságírás szele is megcsapott, középiskolásként a Diósgyőri Munkásban jelentek meg írásaim. Bölcsészkaron végeztem, de a filmezés vonzott jobban. A Mafilmnél játékfilm-asszisztensként kezdtem, a magyar filmes szakma legnagyobbjaival dolgoztam, mégis hamar átkértem magam a dokumentumfilmesek közé, mert a valóság ábrázolása jobban vonzott. Mindig nagy volt az igazságérzetem! Az élet olyan témákat szolgáltatott nekem, amelyek filmre kívánkoztak.
– Mik voltak a közelmúlt témái és miről forgat a közeljövőben?
– Tavaly egy jeles, Kossuth-díjas miskolci költőről, Serfőző Simonról készítettem portréfilmet. Nagy öröm volt vele forgatni, beszélgetni. Előtte Medveczky Ádám karmesterről forgattam portréfilmet Varázspálca címen. Néhány új témám is megvalósításra vár, de miután az elbírálás még odébb van, ezért nem beszélhetek róluk bővebben. Egy érdekes téma azonban foglalkoztat, amiről csak annyit árulok el, hogy festményhamisításokról, illetve a leleplezésükről szól. Végvári Zsófia a nagy leleplező, aki tudományos módszerrel állapítja meg egy kép eredetiségét, illetve hamisságát. Nem hálás munka ez, sokszor kivívja az aukciósházak, közgyűjtemények vezetőinek a haragját… Már alig várom, hogy jobban belemélyedjek ebbe a különös világba.
– Könnyebb ma dokumentumfilmet forgatni, mint a múlt rendszerben?
– Hazánk mindig ideális terepe volt a dokumentumfilmezésnek, hiszen az előző rendszerben sok igazságtalanság történt, azután pedig annyira felgyorsult az élet, hogy egymást követik a változások, amit érdemes dokumentálni. A téma a levegőben lebeg, sőt vibrál, csak érte kell nyúlni. Talán a múlt rendszerben nagyobb rangja volt a dokumentumfilmnek, mint ma, amikor a televíziók versengnek a különféle témák alaposabb feldolgozásáért. De az is igaz, hogy régen csupán egy irányból érkeztek, érkezhettek támadások az alkotók felé, ma pedig jóval több irányból, ami nem kellemes egy alkotó számára.
– Konokságáért, kitartásáért soha nem került bajba?
– Komolyabban nem, bár kaptam már korábban fenyegetéseket, de ez mind munkám velejárója, nem érdemes foglalkozni vele.