Yannets Levi előző mesekönyvéről (Leó bácsi kalandjai az andorrai sztyeppéken) már írtam, mert tetszett, de a folytatásként megjelent Leó bácsi kalandjai a szibériai dzsungelben című kötet még jobb. A szerző a Münchhausen-féle nagyotmondást, lódítást, ordas hazudozást ötvözi a semmibe vett kisgyerek iránti szeretettel, és az egyveleg, ami születik ebből, egyszerre mulatságos, kissé megható és nagyon szórakoztató.
A kötet hőse ugyanis Leó bácsi mellett Andris, aki kisebbik testvér a báty Imrus mellett. Imrus legjobb esetben levegőnek nézi a kis Andrist, de inkább szurkálja, piszkálja és gúnyolja. Ezekben a kritikus pillanatokban érkezik mindig a nagyotmondó Leó nagybácsi, aki a két kisgyerek között lefolyt, éppen elcsípett párbeszéd alapján afféle vigaszmesét rögtönöz a kis Andrisnak, amely sosem nélkülözi a tanulságot.
Olyannyira sikeresen vigasztal és mesél ez a Leó bácsi, hogy a végén az öccsét terrorizáló Imrus is megszívleli a történeteket, és a kötet (meg minden bizonnyal a két könyvből álló sorozat) ezekkel a megnyugtató mondatokkal ér véget: „Leó bácsi továbbra is minden szerdán meglátogat bennünket, és mesél nekünk a kalandjairól, amelyek e széles nagyvilágban estek meg vele. Ez csudajó! Hogy mi van Imrussal és velem? Még veszekszünk, ám vannak napok, amikor már majdnem barátok vagyunk. Sőt, néha együtt sakkozunk.”
A kötetben négy történet kap helyet, mindig újra és újra megvigasztalva a kis főhőst: ezek a történetek elsősorban nem azért érdekesek, mert egy feje tetejére állított világot mutatnak be (és hát Münchhausen báró kalandjait is a végtelenségig lehetne folytatni, különösebb újdonságérték nélkül), hanem azért, ahogyan a szerző (és/vagyis Leó bácsi) a mindig aktuális testvérháború megnyugtató felszámolásává tudja konvertálni a történetet, remekül rögtönöz mesét ott, helyben, az éppen véget ért konfliktus feloldása kedvéért.
(Azért egyik régóta dédelgetett gondolatomat – miszerint az általunk ismert univerzum a maga idő- és térbeli dimenzióival pusztán egy elképzelhetetlen méretű kanálnyi leves, amelyet az ismert idő kezdete óta egy óriás emel a szájához és nemsokára lenyel; neki csak másodpercek, ami nekünk százmilliárd év stb. – viszontlátni ebben a mesekönyvben kifejezetten kínos volt.)
A kötet magas színvonalú humora kifejezetten nyelvi és intellektuális vonalon érvényesül, például „…Kacajovban az emberek különböznek tőlünk: nevetnek azon, amin mi sírunk, és sírnak azon, amin mi nevetünk. Amikor valami kedveset hallanak vagy egy kicsit is humorosat, feljajdulnak. Amikor egy jó viccet mesélnek nekik, azonnal sírni kezdenek. Éhes csecsemők addig nevetnek, amíg megetetik őket. Amikor Kacajov lakosai nagyon megütik magukat, halkan kuncognak. Ezzel ellentétben, amikor hallanak vagy látnak valami nagyon-nagyon szórakoztatót vagy vidámat, teli torokból jajveszékelnek.
Néha megpróbálják visszatartani a nevetést, nehogy azt higgyék róluk, hogy puhányok.” Andris nevet, az olvasók nevetnek, hétéves kor fölött ajánlja a kiadó, amiben igazuk is van. Ráadásul a kötetben szereplő egyetlen vers első mondata, bár közhelynek tűnik, mégis igen pontosan foglalja össze a lényeget: „A mesék édességek, / szavakból születnek / s mint minden csoda, / örömöt szereznek, / felnőttnek és gyereknek.”
Yannets Levi: Leó bácsi kalandjai a szibériai dzsungelben. Fordította: Szilágyi Erzsébet. Manó Könyvek, Budapest, 2018.