Ez az írás egy évszázaddal előzte meg a Jorge Luis Borges nevéhez fűződő irodalmi fikció-forradalmat. Orbán János Dénes az argentin mester stílusában írja át a novellát, rámutatva ezzel arra, hogy Jókai nem csak a magyar próza forradalmasítója, hanem a modern világirodalom egyik legnagyobb előfutára is.
I.
Jókai Mór: A caldaria
Szép Fülöp spanyol király felesége, Johanna, szenvedélyes festész volt.
Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki szórakozásul a művészetet, amit ő azután később nagy tökélyre is vitt. Képes volt akármely arcot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy mindenki ráismerhetett róla.
Fülöp királynak tetszett egy ízben megtekinteni Johanna művészalbumát, melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.
(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó család ivadéka, csak a fenséges címmel volt felruházva, s a hivatalos okiratokon elől volt írva Johanna királyné, utána Fülöp király.)
Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfi arcra, mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő szerelmes. Ez arcnak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy képzeletét, hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, mellyel az visszaadva volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanusítá, hogy itt a szív is segítette a kezet.
Ez a kép nem Fülöp király arcmása volt.
Tán valami titkos ifjúkori ábránd: valami szerelmes trubadúr, tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott úrinője színeivel sisakján harcolni és győzni, s kinek azután reszkető kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, s kit azóta sohasem bírt elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, aminőt ifjú hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy férfi, akit sohasem látott senki, aki nem létezett soha. Ez is meglehet.
Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, amik érdemessé tették rá, hogy az legyen.
Egy kérdés az inkvizíció nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda Spanyolországban az a lovag, aki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít? egy utasítás a szent Hermandad százezerszemű kémeihez, s két hét után megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás barna arccal, e sajátszerű mosolygó ajkkal, e nagy fekete szemekkel két sötét szemöld alatt, nem más, mint don Jayme d’Avila: – egy marrano!
Marranosnak hítták a dicső inkvizíció idejében azon mór lovagokat, kik a keresztény hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az izlám szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt az andaluzi nemesség színe virága.
Különben marrano annyit tesz spanyol nyelven, mint „disznó”.
Az is meglehet pedig, hogy éppen nem don Jayme d’Avila volt az, aki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elitéltek vagyonában a jámbor inkvizíció bírái testvérileg osztozni szoktak.
Élt akkor egy híres festő Kasztíliában; nem éppen arról híres, mintha új festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta volna hátra nevét; hanem, inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torzalakot egy pillanat alatt felfogta, s nehány perc alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve, hanem Rómában elnevezték „Fa presto”-nak (siess vele!) s ez a név maradt rajta.
Fülöp király, amint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arc élő mintája megkerült, felhivatta magához Lucerót.
– Maestro – szólt hozzá –, neked egy élő arcról kell többrendbeli másolatokat levenned, két óra hosszat fog e studiumfő előtted állani; mit gondolsz, hányszor bírod azt ez idő alatt lerajzolni?
– Ahányszor felséged parancsolja.
– Ne hízelegj nekem. Először is én nem vagyok felséges, másodszor a művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arcot rajzolni két óra alatt tízszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer reált.
– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált, lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.
– Jó, a díjat megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arc vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? ha a szokott mindennapi arculat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell megküzdened?
– Ó, felség! a szokatlan arc a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.
– Hagyd el: az Escorialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most elmehetsz az algvazilok termébe, azok majd egy óra múlva elvezetnek a kívánt helyre, addig elhozzák rajzoló eszközeidet.
Egy óra múlva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergamenjeit, azzal egy fedett gyaloghintóba ültették, sokáig vitték visszhangos tornácon végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak meg vele, ahol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony vala a padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.
Itt kinyitották a gyaloghintó ajtaját, s mondták, hogy szálljon ki.
Az első tekintet megmagyarázta a művésznek, hogy hova jutott?
A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a láncok és kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, amilyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek; a hegyes csuklyát fejeikre húzva, arcaik sűrű fátyollal fedve; az egész termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt sárga világot vetett minden tárgyra.
Ez az inkvizíció terme.
A nagyinkvizitor egyedül volt leplezetlen arccal; ő egy magas emelvényen ült a bírák közepett, hosszú, fekete bársony talárban.
A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársony álarc fedte képét; amaz volt az inkvizíció jegyzője, ki nádját éppen próbálgatta körme lapján, ha elég jól van-e hasadva? a másik inte Luceronak, hogy üljön le az asztalhoz.
Egy hangot sem ejte senki.
Ekkor az álarcos férfi jelt adott az inkvizitornak, mire két familiárisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete leplet fölemelve, – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.
Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos tekintettel, bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó, nagy fekete szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott és férfi rettegett.
A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a caldariát is.
Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tízakós rézhengert megtöltenek olajjal, abba egy embert, aki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy éppen csak a feje van kinn belőle, akkor e főt magát egy éppen neki való nyíláson feltolják a vizsgálók termébe, maga a henger alant marad az officínában, ahol lassankint tüzet gyújtanak alája, s azt aszerint, ahogy a vallott készebb, vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj lassankint átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy vall, vagy meghal.
Ez a caldaria justiciaria.
A stúdiumfő tehát ott állt a terem közepén: jó világításban volt, a lámpával éppen szemben; Lucero nem kívánhatta volna jobban.
A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos bírákon, s összevont szemöldei dacot fejeztek ki ellenük.
Ez a kép jó volt elsőnek Lucero számára.
Ekkor megszólalt a nagyinkvizítor a vallatotthoz:
– Don Jayme d’Avila, valld meg bíráid előtt, mikor beszéltél Johanna, – Fernandó leányával legelőször, és mikor legutolszor?
A fő megszólalt.
– Távolról láttam őt mindig; nem szóltam vele soha.
– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg, micsoda tanujelei vannak nálad bűnös szerelmének?
A hős arca haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a kérdező felé, olyan szép volt.
– Kérdésed sérti azt, akit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy cáfolatot adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.
Lucero rajzolni akarta ez arcot is, a mellette ülő álarcos megfogta kezét és visszatartá.
– Hagyd ezt, lesz mindjárt szebb ennél.
Az inkvizítor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nemsokára a stúdiumfő át kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.
– Most nézz oda, Fa presto!
Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az arcvonalak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése eltorzítá a szép férfiarcot.
Ez jó volt második képnek.
– Fogsz-e kérdéseikre felelni don Jayme d’Avila? – hangzék újra az inkvizitor tompa, száraz hangja.
E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi elszántsága, erős daccal monda:
– Átkozott a nyelv, mely kérdésedre egy igét is felelni fog.
Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé, visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.
Ez jó kép volt harmadik tanulmánynak.
A tüzet egyre szították alatta.
Arcán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva, s torzarcát fölemelve, melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokoli fájdalom: nem volt képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.
– Most, most nézz oda, Fa presto!
Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik és átkozza az Istent és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz negyedik tanulmánynak!
A tüzet még egyre szítják odalenn.
– Akarsz-e választ adni kérdéseinkre, don Jayme d’Avila?
A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arcát, hangosan kacag; és e kacagás a legrettentőbb látvány rajta.
Lucero sietve rajzol, ez már az ötödik tanulmány.
Az álarcos férfi int az inkvizítornak, hogy lankasszák a tüzet. Fél tőle, hogy a vallatott hamarább meg talál halni, mint kellene.
Annak arcáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag, bágyadt szín ömlik el rajta; a kacajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Luceronak kész a hatodik tanulmányfő.
Ekkor újra kérdi tőle az inkvizítor:
– Akarsz-e válaszolni, don Jayme?
A lovag e szóra lassan fölemeli arcát; szemeit felnyitja tágan, hogy fehérei látszanak meg körül; sápadt, szintelen arca megnyúlik; nem emberi arc az többé, hanem egy kísérteté, ki fejét felüti a sírból, s onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarcos férfira meresztve. Oly szörnyű ránézni!
– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? ez a legérdekesb tanulmány itt! Nézz rá!
A kísértetfő megszólamlik nehéz, hörgő hangon:
– Fülöp! – Hét nap múlva – válaszolni fogok – neked – az Isten előtt.
Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik, s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.
– Oltsátok el a tüzet! – kiálta az inkvizitor a szolgáknak.
– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? – kérdé az álarcos a festőtől; – nyugodtan rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán folytatjuk a tanulmányozást.
Csalatkozott azonban az álarcos, mert a lovag nem ájult el – hanem meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Luceronak.
– Az átkozott! – kiálta fel Lucero –, a nyolcadik képnél meghal! s kilop a zsebemből legkevesebb tízezer reált.
– Ne félj; megkapod az egész díjat a nyolc képért, mert jól sikerültek azok – vigasztalá őt meg az álarcos; – most menj haza, s dolgozd ki egyenkint jól, figyelemmel.
Négy nap alatt készen volt a nyolc tanulmányfő, borzalmas élethűséggel kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolcat…
Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné megtébolyodott…
Hatodnap összehívatta Szép Fülöp Kasztília országnagyjait; eléjük terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel kitört…
Hetednap kinevezték Kasztília rendei szép Fülöpöt felségesnek, s az ő nevét írták elől, azután Johannáét…
És nyolcadnap Szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy megmérgezték…
Isten legyen kegyelmes bírájuk azoknak, akik meghaltak…
II.
Orbán János Dénes: A caldaria
(Részlet az X. Y. B., az újraíró című műből)
Nevem Luis de Lucero; kasztíliai festő vagyok. Ha nem is a legjobb, de mindenképpen a leggyorsabb egész Hispániában és Itália földjén. Talán az egész világon is, de csak ezt a két félszigetet utaztam be. Rómában neveztek el „Fa Prestó”-nak, mely a taljánok nyelvén azt jelenti, hogy „siess vele”. Polgári családból származom; polgári létre neveltek, de én a művészet rögös útját választottam atyám jól működő szabóműhelyeinek vezetése helyett.
Tehetségem Istentől származik; tanítóm, mesterem nem volt. Egyszerűen csak – már kiskoromtól fogva – villámgyorsan és hűségesen le tudtam rajzolni bármit, ami a szemem elé került. Családom kinevette művészhajlamaimat, és átkozott lustaságomért. Megszöktem otthonról, és Madridig vándoroltam, hogy ott próbáljam érvényesíteni tehetségem. Pályafutásom vásárokban kezdtem, hiú mesterlegények, polgárlányok arcát rajzoltam le percek alatt, néhány reál ellenében. Rengeteg munkám volt, de keveset kerestem vele. Sok pénzt szerettem volna, és minél szebb képeket rajzolni, festeni – nem is tudom, mi volt fontosabb akkor. Tudtam, hogy előbb-utóbb a sorsom jobbra fordul. Úgy is lett: egy cselédlány beajánlott az úrnőjének, és én nagyon gyorsan és nagyon szépen megfestettem az egész nemesi családot. Utána már könnyű volt minden: családról családra adogattak, és én megrajzoltam egész Madrid nemesi majmainak panoptikumát. Soha hiúbb, elfogultabb népséget nem láttam: napokig festették magukat, állva, ülve, fekve, széken, hintán, lovon, szobában, kertben, mezőn, az erkölcsök által megengedett összes pozícióban – és én néhány nap alatt rengeteg képet tudok készíteni.
Vagyonom gyarapodott, de a madridi piktorok – bár éheztek – megvetettek. Azzal vádoltak, hogy nem művész vagyok, hanem csak iparos, vásári mutatványos, hogy csak azt tudom ábrázolni, amit látok, képzelőerőm nincs, és különben is, nem ismerem a festészet igazi fortélyait. Nem tudtam, hogy az irigység beszél belőlük, vagy valóban igazuk van-e, ezért elhatároztam, hogy beutazom Itáliát, a művészetek földjét.
Jártam Rómában, Nápolyban, Firenzében, Génuában és Velencében, a lagúnák városában is. Fölkerestem a leghíresebb piktorokat, és nehéz aranyakat fizettem, hogy tanítványukká fogadjanak. De nem volt mit tanulnom: bármit rövid, hihetetlenül rövid idő alatt megfestettem, bármely mester bárminő művét könnyedén lemásoltam, oly hűen, hogy nem lehetett megkülönböztetni az eredetitől. Csak egyet nem tudtam: olyasvalamit festeni, ami nincs, amit nem látok a szememmel, hanem csak elképzelem. Ha nem láttam, ha nem röpült el a szemem előtt, még egy nyomorult galambot sem tudtam lefesteni. Pedig állítom, hogy képzeletvilágom igen gazdag, lelkemben csodálatos festményeket képzelek el. Mégsem tudom megfesteni őket, és egyetlen mester sem tudott erre megtanítani. Mindenhol szívesen fogadtak – lehet, a pénzem miatt –, mindenütt megcsodálták gyorsaságom és pontosságom, de midőn rájöttek, hogy csak ennyire vagyok képes, arcukra kiült a már jól ismert, sajnálkozással vegyülő megvetés.
Velencében, ahol hintó helyett csónakkal járnak az emberek, megismertem egy vak festőt. Azt hiszem, a világ legnagyobb művésze volt, nemcsak a színeké, hanem a szavaké is: pontosan meg tudta fogalmazni szavakban a színeket és a formákat. Elmesélte a festményt, és szavai olyannyira pontosak voltak, hogy tanítványai – kik bálványként tisztelték – meg tudták festeni a képet, és a festmény pontosan olyan lett, amilyennek elmesélte.
Akkoriban történt, hogy megalázottságomban a földre rogytam, és meg akartam halni. Három napig feküdtem az ágyban, nem tudtam beszélni, étel-italt visszautasítottam. Harmadnap ágyamhoz vezették a vak mestert. Kezét a homlokomra tette, puha és hűs volt, mint amilyen Krisztus keze lehetett. Némaságom megtört, és zokogva elmeséltem neki a bánatom. Szavait sosem fogom elfelejteni: „A tehetség Isten ajándéka, és Isten egyetlen ajándéka sem értelmetlen. Különös tehetségeddel bizonyosan céljai vannak. Ne bolyongj hát tovább elégedetlenségedben, ne űzd önnön képzeletedet, melynek utolérhetésétől megfosztattál! Térj vissza hazádba, és várd ki türelemmel azt a pillanatot, midőn Isten fölvillantja szemed előtt a valóság azon képét, melyet neked kell megörökítened, melyet egyedül te tudsz megörökíteni ezen a világon!”
Hangja áhítatot és nyugalmat öntött belém, úgy hiszem, az Úr angyala beszélt akkor a szájából. Testemben erőt éreztem, fölkeltem, s még aznap visszaindultam Madridba.
És attól fogva csak vártam és figyeltem. Festettem rendületlenül a majompofákat. Az infánsnő esküvőjének napján én voltam a szerencsés kiválasztott, aki megfesthette a felséges pár portréját. A portré különösen jól sikerült; nem csoda, hisz Fülöp herceget méltán nevezték »Szép«-nek, és Johanna szépsége sem volt mindennapi. Élethűen tudtam visszaadni a Fülöp szeméből sugárzó féltő, sőt féltékeny szerelmet. Johanna arca ábrándos volt, de én azt hiszem, nem volt szerelmes. Remekül sikerült munkámért hatalmas összeget kaptam; Johanna megdicsért, és azt mondta, irigyli a tehetségemet. Nagy kitüntetés volt ez a bók, hiszen az infánsnő tehetséges és szenvedélyes festő hírében állott. Szép Fülöp „Maestró”-nak nevezett, és kegyesen megígérte, hogy nem fog megfeledkezni rólam.
Egy esős éjszakán arra ébredtem, hogy durván dörömbölnek a kapumon. Egy percre rá az inasom rémülten, kopogtatás nélkül rohant be a szobámba, mondván, hogy a király emberei keresnek. Magamra kaptam a ruháimat. Az udvaron négy testőr várt, hintóba ültettek, és az Escorialba kísértek. Zegzugos lépcsőkön vezettek föl, majd kinyitottak egy ajtót, és egy szobába löktek. Olyannyira gyorsan történt ez az egész, hogy mérlegelni sem tudtam: miért visznek el, vétettem valamit, vagy egyszerűen csak szükség van rám? Jeges rémületet éreztem. A szobában sem volt időm körülnézni, mert egyszeriben délceg férfi lépett ki egy függöny mögül. Szép Fülöp állott előttem.
Térdre borultam, nem mertem az arcába nézni, és felségként köszöntöttem. Ez tévedés volt, hiszen ő csupán az uralkodó, Johanna férje volt, a titulus Johannának járt ki. A szigorú etikett értelmében ezt büntették is. Szerencsére Szép Fülöp hízelgésnek vette.
– Ne hízelegj, és állj föl! Szükségünk van rád.
Fölálltam, és az arcába néztem. Nemcsak szavai nyugtattak meg, hanem az arca is. Szemében harag lobogott, szép arcát kegyetlen és gúnyos mosoly torzította el. De rögtön láttam, hogy a harag nem felém irányul.
– Fa Presto, tudásod és gyorsaságod messze földön híres, ezért téged választottunk ki egy fontos feladatra. Egy élő arcról kell többrendbéli portrékat készítened. A stúdiumfő két óra hosszat fog előtted állni. Mit gondolsz, hányszor bírod lerajzolni?
– Ahányszor felséged parancsolja – feleltem magabiztosan, szemtelenül megismételvén a titulust.
– A művésznek nem parancsol senki, kíváncsiskodunk csupán. Mondd, le tudnád rajzolni bár tízszer? Minden másolatért kapsz ezer reált.
– Felséged kedvéért akár hússzor is.
– Rendben van, majd meglátod. De nem zavar, ha az arc vonásai folyton változnak, torzulnak? Ha a pózoló, hiú emberek pofája helyett most valami egészen mással, valami sokkal borzalmasabbal kell megküzdened?
Megnevezhetetlen öröm hasított belém. Mintha egy hosszú és unalmas hajóút után föltűnne a szárazföld. Lábaim remegni kezdtek.
– Ó, felség, a szokatlan arc a művész minden vágya és gyönyörűsége. Ígérem, nem fog csalódni bennem felséged. Számomra ez nem megrendelés, hanem felséged nagyvonalú ajándéka.
Szép Fülöp hisztérikusan fölkacagott.
– Jól van. Akkor most eredj, elvezetnek a műterembe!
A testőrök levezettek az udvarra, és hintóba ültettek. Nem ugyanaz a hintó volt. Nem voltak ablakai. Nem tudtam követni, merre visznek, de nem is érdekelt. Sejtettem, hogy valami nagy dolog van készülőben, sejtettem, hogy közeledik a pillanat, melyben Isten megajándékoz. Sosem tapasztalt izgalom vett erőt rajtam.
Az udvart sem tudtam szemügyre venni, mikor kitessékeltek a hintóból, mert rögtön egy gyaloghintóba löktek, melynek ugyancsak nem voltak ablakai. Egy darabig lépcsőkön haladtunk lefele, majd folyosókon mentünk. Megfigyeltem, hogy mindig balra fordulunk, tudtam, hogy így lehet eljutni egy labirintus közepébe. Egy teremben álltunk meg, ahol a léptek zaja alig hallatszott. Itt újra kiparancsoltak a hintóból.
Szétnéztem, és megborzongtam. A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem falai fekete posztóval voltak bevonva, az oszlopokba rótt karikákról láncok és kötelek csüngtek; a láncokra és kötelekre tapadó rozsdaszerű foltokban tapasztalt szemem megszáradt emberi vérre ismert. A szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, fejüket csuklya, arcukat sűrű fátyol takarta. Egyetlenegynek volt leplezetlen az arca; magasabban ült a többinél, láthatóan ő volt a főnök. Az egész termet egyetlen lámpa világította be, a mécsbe töltött mákolaj a halál színét vetette minden tárgyra.
Hamar rájöttem, hogy hol vagyok. A Szent Inkvizíció nagytermében, melyről félve susogtak szerte Hispániában, de bizonyosat senki nem tudott róla; nem akadt még Thészeusz, ki élve tért volna vissza az Anyaszentegyház eme Minotauruszának birodalmából.
Asztalhoz ültettek, közel a terem közepéhez, egy álarcos férfi mellé. Az álarcos jelt adott a főinkvizítornak, az pedig intett két pribéknek, kik a terem közepére léptek, és fölemeltek egy fekete leplet. A lepel egy emberi fejet takart.
Nem levágott fő volt, hanem élő fej, eleven, haragos tekintettel, bátor homlokkal, megvetést kifejező ajkakkal és villogó, nagy, fekete szemekkel; a legszebb fő, melyről valaha asszony álmodott, és melytől férfi rettegett.
Hirtelen egy borzalmas mesében találtam magam, egy olyan mesében, minőt a mórok szoktak mondani, törzs nélküli varázsfejekről meg egyéb csudákról; aztán ráeszméltem, hogy a kor legkegyetlenebb kínzóeszközével, a caldariával állok szemben. Csak a fej látszik ki, a test olajjal töltött rézhengerben áll, a terem alatti pincében; a henger alatt tüzet fognak szítani.
Ez volt tehát a feladatom, lerajzolni a megkínzandó arcának halál fele siető torzulásait.
Végtelenül terjedelmes lenne annak ábrázolása, mit akkor mindvégig éreztem: a rémület, a borzalom, a gyönyör, a megszállottság megnevezhetetlen árnyalatainak lobogó káoszát. Úgyhogy csak tárgyilagos leírására szorítkozom azon eseménynek, melynek során Isten fölvillantotta szemem előtt azokat a valós képeket, melyeket nekem kellett megörökítenem, és melyeket egyedül én tudtam megörökíteni ezen a világon.
A fő büszkén hordozta végig szemét a termen, összevont szemöldöke elszánt dacot fejezett ki. Ezt azonnal lerajzoltam. Akkor szólalt meg az inkvizítor:
– Don Jayme d’Avila, valld meg bíráid előtt: mikor beszéltél Johannával, Fernando leányával legelőször, és mikor legutolszor!?
A fő megszólalt.
– Távolról láttam őt, nem szóltam vele soha.
– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg bűnös szerelmeteket!
A vallatott arca haragtól gyulladt ki erre a szóra, szeme villámokat szórt.
– Kérdésed sérti azt, akit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy cáfolatot adjak rá. A királynő ártatlan és tiszta.
Ezt az arcot is le akartam rajzolni, de a mellettem ülő álarcos megállított.
– Várd meg, amíg elkezd melegedni!
Az inkvizítor jelére egy hóhér távozott a szobából, a stúdiumfő arcán nemsokára látszani kezdett, hogy elkezdték szítani a tüzet.
– Most – mondta az álarcos, és én lázasan dolgozni kezdtem.
Semmire nem emlékszem. Csak arra, hogy rajzoltam és rajzoltam, oly gyorsan, mint még soha, saját magamnál is gyorsabban. Az arcot, ahogy torzul a halál felé. Még annyit hallottam, hogy halála előtt a lovag hét napra rá Isten elé citálta Fülöpöt, mert ezt mindeneket megrengetően üvöltötte; ekkor még az edzett és fegyelmezett inkvizítorok is fölhördültek. A rá következő pillanatban don Jayme d’Avila visszaadta lelkét az Úrnak, én még lerajzoltam a már halott főt is, és elvesztettem az eszméletemet.
Midőn magamhoz tértem, otthonomban voltam. Ágyam mellett pergamenhalom tornyosult: nem kevesebb, mint harminc¬három rajzot készítettem. Ajtóm előtt Fülöp küldöttje állott, és közölte, hogy harmadnap jelentkezik a tizenkét legjobban sikerült rajz aprólékosan kidolgozott változatáért.
Harmadnap átadtam a tizenkét pompásan kidolgozott rajzot. Ötödnap elterjedt az országban a hír, miszerint Johanna megtébolyodott. Hetednap az összehívott rendek kinevezték Fülöpöt felségesnek. Nyolcadnap Szép Fülöp ott feküdt a ravatalon; mindentudó nyelvek azt susogták, hogy megmérgezték.
Isten legyen kegyelmes bírájuk mindazoknak, akik meghaltak!
Azoknak, akik élnek vagy élni fognak, hadd próbáljam megfejteni az Escorial eme titkát. Azt hiszem, a tapasztaltak alapján össze tudom állítani a történetet. Szép Fülöp kegyetlenebbik bosszúja nem don Jayme d’Avila ellen irányult. A rajzokra nem azért volt szüksége, hogy gyönyörködjön bennük. (Azt hiszem, Szép Fülöp végignézte a kivégzést, most már szinte bizonyos vagyok, hogy a mellettem ülő álarcos fojtott, de indulatos hangja ismerős volt valahonnan, csak akkor nem volt időm ezzel törődni.) A rajzok minden bizonnyal Johannának voltak szánva. Nem hiszem, hogy Johannának testi viszonya volt don Jayme d’Avilával, hogy valaha is egymáshoz értek volna, vagy váltottak volna akár egy szót is. A királynőt megközelíteni lehetetlenség – ez nem Franciaország. Akkor honnan a vád, honnan jött rá Fülöp, hogy Johanna érzelmeket táplál a lovag iránt? Talán az a legkézenfekvőbb magyarázat, hogy Johanna valahol látta ezt a feltűnő szépségű lovagot, majd pedig lerajzolta, hiszen kitűnő festő volt, igen, bizonyára egy egész sorozatot készített a beszédes arcról. Erre válaszolhatott Fülöp az általam készített rajzokkal.
Bosszúja a történelem egyik legötletesebb és legkegyetlenebb megtorlása volt. Bevallom, csodálom Fülöpöt ezért az ötletért.
Johanna bosszúja: közhely.
Az Inkvizíció intézményének gyűlölői közül bizonyára sokan fogják azt gondolni, hogy Johanna rajzainak tárgya nem is don Jayme d’Avila volt, hanem valaki más. D’Avila ugyanis egyike volt azon mór lovagoknak, akik keresztény hitre tértek (bár azzal vádolták őket, hogy titokban Mohamed próféta pogány vallásának szertartásait űzik), azon andalúziai nemesek közé tartozott, kiket Kasztíliában „marranos”-nak neveznek, mely szó mindközönségesen disznót jelent. Ezeket a lovagokat csendesen, ám elszántan irtják, részben vallási meggyőződésük miatt, de leginkább azért, mert az elítéltek vagyonát az Inkvizíció bírái öröklik. Don Jayme d’Avila köztudottan a leggazdagabb marranos volt. Meg kell mondanom: ha előbbi fejtegetésem igaz, úgy don Jayme d’Avila mindenképpen azonos volt a Johanna rajzain ábrázolt férfival. A féltékeny férfi és a művésznő – ha ráadásul szerelmes is – szeme nem csalatkozhatott. Úgy a történet másként alakult volna.
De számomra nem a történelem ezen érdekes, ám jelentéktelen, kulisszák mögötti kis titka a legfontosabb. Szerintem Jayme d’Avila, Johanna, Fülöp és az Inkvizíció csupán eszközök voltak Isten kezében, velem való céljának elérésében. Ezért hagytam szántszándékkal históriám végére azt, ami a legtöbbet jelent nekem, a művésznek.
A vak festő jóslata beteljesült. Isten nem feledkezett meg rólam. Nem hiszem, hogy művész még egyszer ilyen esemény tanúja lehetne. Azt sem hiszem, hogy bárki el tudná képzelni ezt a valóságot; a leggazdagabb művészi képzelet is csődöt mondana; a legjobb komédiás sem tudná megjátszani. Megörökítéséhez nem csak alkalom kell, hanem az én gyorsaságom, ábrázolásom hűsége, fölülmúlhatatlan pontossága – azon erényeim, melyeket annak idején oly szívesen elcseréltem volna egy másfajta tehetségért.
Enyém tehát a művészet ezen egyedülálló sorozata. Harminchárom kép (az Escorialba hű másolatokat küldtem). Ahogy így ülök, és nézegetem don Jayme d’Avila passiójának képekben ábrázolt folyamatát, egy csodás férfiarc iszonyú történetét, azon gondolkozom, hogy ha egy folyamatot ábrázoló sorozat egymás után következő képei csak egy – a szemnek talán nem is látható – árnyalatban különböznének az előzőtől, a sorozat rengeteg, több ezer vagy tízezer képből állna, és ezeket a képeket megfelelő sebességgel forgatnák a szemünk előtt, ábrázolható lehetne a mozgás. Nem tartom valószínűtlennek, hogy majdan, századok múltán, az emberek elkészítik azt az ördöngös masinát, mely képes ilyesmire.
Isten legigazibb ajándéka, és életem értelme és remekműve azonban nem a sorozat, hanem pontosabban annak utolsó előtti darabja. Az a kép, mely az életből a halálba való átlépés közvetlen pillanatát ábrázolja. Egy pillanatot, melyet nem is látunk, és már el is röpült, a másodperc töredéke töredékének a töredékét. Minden kép egy pillanatot ábrázol, megfagyasztja az időt, de az a pillanat csak egy pillanat, egy közönséges pillanat, és nem a pillanat. Viszont annak a pillanatnak, melyet megragadtam, határai vannak: egyik oldalon az élet, másik oldalon a halál. A lét és a nemlét. Azt hiszem ez a legfontosabb pillanat, a pillanat.
Akkor, abban a halálos teremben Isten vezérelte kezem, és én öntudatlanul lesben álltam, becserkésztem, majd lecsaptam, megfogtam és megörökítettem a jelent.