Vannak azok a filmek, amelyek első ránézésre sokkal hívogatóbbak, mint ami aztán kikerekedik belőlük. Jeff Wadlow rendező – aki az IMDB szerint korábban többek között a Pearl Harborban a „Next Guy in Line #1” szerepét játszotta el vagy a Ha/Ver 2-t írta és rendezte – Felelsz vagy mersz című horrorkezdeményezése ezek népes táborát szaporítja.
Az alapötlet egészen kiváló, hiszen az üvegezés mellett a házibulik kedvelt játéka a felelsz vagy mersz. A szabályok egyszerűek: ha rád kerül a sor, választhatsz, őszintén válaszolsz egy kellemetlen kérdésre a többiek nyilvánossága előtt, vagy pedig bevállalsz valamit, amit egyébként messze elkerülnél. Kilépni nem lehet – ez is szabály, ha már benne vagy a játékban, nincs megfutamodás, se eloldalgás.
Erre filmet építeni maradósabb ötlet, mint például az Angry Birdsre – Clay Kaytis és Fergal Reilly rendezőpáros követte el, 2016-ban –, főleg ha a horror irányába bóklászik el megzabolázhatatlan alkotókedvünk. Nem is kell túlbeszélni semmit, csak venni egy politikailag korrekt szempontrendszer szerint összeállított egyetemista társaságot, akik átugranak két hétre valamelyik mexikói tengerpartra nyaralni, és a féktelen bulik között belekeverednek a játékba, amelyből aztán nincs kiszállás, nincs menekülés, és vége csak úgy lehet, hogy fűbe harapsz.
Egy ilyen film akkor válik szórakoztatóvá, ha az alkotócsapat belead mindent, ami a fekete humor feliratú kreatív zsákjukból kezük ügyébe akad. Látványos, perverz, abszurd, komikus, groteszk, karikatúraszerű elhalálozásokra éhes a nézői elváráshorizont, hogy aztán jóllakottan távozhasson a kellemesen klimatizált moziteremből. Ha ezt a ki nem mondott vállalást nem teljesíti a film – vesd össze a Végső állomás filmek bűnösen jóleső és kifogyhatatlannak látszó ötletgarmadájával –, hanem e helyett valamiféle párkapcsolati dráma és misztikus humbug felé indul el, akkor rögvest eltűnik belőle a szórakoztatóipari erő, mint napon felejtett gumimatracból a levegő.
A Felelsz vagy mersz esetében is ez a helyzet. A kezdeti ökörködő próbatételek után nem komolyodik el a film, a rendőr fiának coming outja vagy a „lefeküdnék a legjobb barátnőm pasijával, aki az első pillanattól kezdve engem kíván, de a legjobb barátnőmbe szerelmes, aki ezen kiakad” nem tartozik az igazán fantáziadús történetépítések közé, a világvégi kis kunyhóban éldegélő öreg és néma mexikói apáca által behozott démonidézésszál pedig inkább csak ront az egészen. Ha mindezek után még bármivel el lehetne rontani a filmet.