Kinek is gyónhatna rossz szokásairól a bűnös szerző, ha nem az olvasónak? Egy verseskötetet nem olvasok, hanem lapozgatok, élvezve a káoszt. Egyben vakhitű ősbizalommal hiszem: ha bűnöm vérért kiált, azt a kötet majd jelzi valahogy. Ahogy azt is jelzi, ha jó nyomon járok.
Így volt ez Falusi Márton Halálos szótövek kertje című kötetével is, melyet még csak néhányszor ütöttem föl itt-ott, és már föl is bukkant a címadó vers címadó sora, az alábbi, igen ismerős állapotú környezetben: „Az ágyon minket is kettévett, / általános halálban letépett, / halálos szótövek kertjében / – miként virág és gyümölcs – / különbözik test és lélek: / ne sikoltozz hát, üvölts!”
Az idézetet önkényesen ragadtam ki kétoldalnyi szövegfolyamból, szigorúan véve tehát kontextusát vesztett torzó. De így is szépen példázza a címben említett két – lehetséges – szélsőséges lírai végpont között elképesztő türelemmel végigtalpalt, különös ösvényeket.
A költői szerep, alapállás a megfigyelőé, még a (saját) testélmények esetében is; a konkrét élmény könyörtelen analízisétől olykor észrevétlenül gyorsan jut el az általánosig (még mindig a fenti idézet), ám kinyilatkoztatásig soha, legfeljebb némi privát apokalipszisig, de legalábbis hibaüzenetig: „Te és én: két hamisított nemzedék, / konfekciónk átsejlik a tudatlanság / fátylán, agyunk nyugati projektek / összeszerelő üzeme.”
Az 1983-ban született, József Attila-díjas, hatkötetes költő és esszéista (a Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti és Módszertani Kutatóintézetének tudományos munkatársa, a Hitel folyóirat szépirodalmi szerkesztője, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója) huncut kedéllyel, finoman tuszkolja át saját lírai énjét teljesen szürreális, komótos asszociációkon.
Mikor már épp elkönyvelnénk: formailag különösen cizellált jelentéshalmazok pokoli káoszába kerültünk, hirtelen újra fölcsillan a történet egyik újabb epizódja.
És ahogy a mindenkori forma tartja kordában a mindenkori asszociációkat, úgy fogja gondolati keretbe bűn és bűnhődés, de legalábbis valami komor moralizálás kontextusa (többnyire) a megfigyelt eseményeket: „Nincs otthonom, vágy űz felelőtlenül, / midőn erős vár szirtjeiről ledől, / dögkútba vész éhünk, a hűség / ittasodik, de nem oltja szomját.”
Valami szomorú életközépiség is hallatszik itt, a személyes történet mögött a történelem dereng. A tehetetlenek elszántságával megénekelt, közvetlenségükben is távolságtartó testélmények hamar kilépnek a privát szférából, és baljós dallamok – olyan ügyes dallamok, hogy néha éberség nélkül is végig lehet sodródni egy-egy munkán – hátán lebegve utalnak az elmondhatatlanra: „Húsodban kusza varratok bujkálnak, / beletört érintések tokosodnak / – fejetlen szögek a keresztfában”.
Falusi Márton: Halálos szótövek kertje. Előretolt Helyőrség Íróakadémia, Budapest, 2017.