– Hogyan fogadja a vidéki közönség a filmet?
– Az az érzésem, hogy tárt szívvel fogadják, úgy tűnik, eljutott hozzájuk mindaz, amit a filmmel szerettem volna elérni: a megbékélés, a szeretet üzenete, az összetartozás és az egymásnak adás mániája. Érdekes egyébként látni, hogy bizonyos városokban egy-két megmaradt filmszínházban koncentrálódik a mozi közönsége. Azok, akik a művész- vagy szerzői filmekre kíváncsiak, olyan munkákra, amelyeket a pláza csak rövid ideig vetít. Ünnepek nekem ezek a találkozók és a film utáni beszélgetések: Székesfehérvárott és Debrecenben is dugig volt a vetítőterem, és mindenhol értették és szerették a filmet.
– Hogyan született meg a Vándorszínészek gondolata önben?
– Létezik a világunk, amelyből a tolerancia és az egymás iránti tisztelet kellőképpen kiveszett, helyette gyűlöletorgia ül tort napjaink közhangulatán. Az embernek pedig normális és alapvető vágya, igénye, hogy meg tudja fogni mások kezét, legyen szem, amibe bele tud nézni. Nem a hiányról, hanem a normalitásról szerettem volna filmet készíteni.
– Ez az oka, hogy a Vándorszínész régebbi kort idéz?
– Nem azért menekültem el a XIX. század közepére, mert ma nem lehetne ezekről az érzésekről mesélni, hanem mert úgy látom, hogy abban a környezetben a tisztábban tudtam üzenni magunknak. Ahogy manapság a dolgok történnek, a mai közhangulatban nagyon nehéz szeretetet találni. Ennek a csapatnak, a vándorszínészeimnek van egy mániájuk: a játékukkal adni valamit az embereknek színpadról. Humort, játékot, izgalmat. Színpadról hatni az emberekre, ami nagyon is tapad a saját szakmámhoz, hiszen én is, mint a vándorszínészek, filmrendezői mánián keresztül szeretnék hitet adni a nézőknek.
– Emellett kicsit főhajtás a szakma előtt ez a film.
– Éppen ma Koltai Róbert hívott fel és azt mondta, magára ismert a jelenetekből. Mondanom sem kell, hogy örömömben fél lábon ugráltam. Tizennyolc éves voltam, amikor a Filmgyárban, 330 forintos kezdő fizetésért laborban kezdtem dolgozni. Tanulni a szakmát. Közben, a kamerán inneni és túli emberekkel találkoztam. Nagyon hamar rá kellett jönnöm arra, hogy amit én el akarok mondani, ahhoz mind a két oldal odaadása kell. De végső soron a kamera előtt állók jelenléte fontos, hiszen ők a „bőrüket viszik vászonra”. Ezt a néha nehezen elviselhető, de mégis imádni való társaságot, akik maguk a színészek, én egyre jobban megismertem. Néhány olyan ember csatlakozott az érzelmi és baráti körömhöz, akik a filmbeli vándorszínészek közül valók. És ezek sorsa, élete borzasztó izgalmas, az ő létük, az ő megmutatni akarásuk engem mindig elvarázsolt. Kutya kötelességemnek tartottam, hogy emléket állítsak nekik, maguknak is.
– Olvassa a kritikákat?
– Vannak elő olvasóim és mint mindig, azt mondtam nekik, ha valaki egy rossz kritikát átküld nekem, annak elvágom a nyakát. Én kétfelé osztom az alkotói csapatot: az egyik mindig zseniálisat csinál, legalábbis ő ezt gondolja magáról. És vannak a kételkedőbbek, ezek közé tartozom én is. Hosszú már az én pályám ahhoz, hogy meg tudjam ítélni, hogy hol, mikor tévesztek. A Miss Arizonában (1988) teljesült egy életvágyam: ha semmi más nem történt volna az életemben, mint az, hogy a Marcello Mastroiannival együtt dolgoztam, már nem éltem hiába. De elkövettem egy hibát: Hanna Schygulla és Marcello Mastroianni kémiája nem működött. Ha én erre nem jövök rá később, nem beszélem meg magammal őszintén, akkor azt gondolhatom, hogy tévedhetetlen vagyok. Hogy az a film nem lett olyan, amilyen lehetett volna, annak egy oka van: Sándor Pál. Ezek a téves kilométerkövek fontosak az ember filmkészítői útján.
– Hamar megtalálta a szereplőgárdát a Vándoszínészekre?
– A választás nagyon könnyen, ösztönösen jön nekem általában, hiszen nem szeretek próbafelvételt készíteni. Hegedűs D. Gézával húsz éve szeretnék dolgozni. Gáspár Sándor elrajzolt fotója a kezembe akadt, tudtam, hogy nagyszerű színész és éreztem, hogy kell a csapatba. Ifjabb Vidnyánszky Attilát Zsótér Sándor előadásában láttam a főiskolán, vitathatatlanul meggyőzött a tehetségéről. Martinovics Dorinával sok próbafelvételt csináltam. Mohát, Mohai Tamást a Török Feri Senki szigetében – amelyben producer voltam – szúrtam ki, onnan választottam. És persze Rudolf Pétert a Szerencsés Dánielből és a csodás Nagy-Kálozy Eszter.
– Miért helyezte téren kívülre a történetet? A meseszerűségét kívánta erősíteni?
– Arra törekedtem, hogy úgy tűnjön, ez a történet bárhol és bármikor játszódhat. Ez azért van, mert az összetartozás vágya és emberi érzések időtlenek, ha úgy tetszik örök érvényűek. A másik ok, hogy: imádok a vásznon öntörvényű világot teremteni. Ez a Vándorszínészekben alapvetően hozzátartozik a meseszerűséghez.
– Miért telt el ennyi idő a legutóbbi munkája a Noé bárkája (2007) óta? Hogy alakult az alkotó élete közben?
– Akkor csinálok filmet, ha valami eszembe jut és kapok lehetőséget rá. Produceri munkával, színházzal, minden olyannal foglalkoztam, ami emberekről embereknek szól.
– Sok évtizeddel a háta mögött hogyan látja a hazai filmipar megújulását, lendületét? Hogy tudott az új szisztémához igazodni?
– Szkeptikus voltam eleinte, amikor hallottam, hogy egy amerikai producer a hazai filmgyártás élére kerül. És mit látunk? Megérkezett Andy Vajna, Havas Ági és csapatuk, akik létrehozták a magyar filmipart: elképesztő mennyiségű külföldi produkció áramlik az országba. Két dolog miatt jó ez: egyrészt, mert sok pénzt hoz az országba, másrészt felnő egy olyan fiatal generáció, amely részt vesz ezekben a filmekben és már másképp dolgozik, korszerűbben, mint ahogy mi annak idején. És most néhány év alatt ebben a szisztémában olyan művek születtek, amelyek újból feltették a magyar filmet Európa, sőt a világ filmtérképére. Valamint újból divat lett magyar filmet nézni. Ez talán egy új aranykor.