A régi jó bluesrocknak, dögös dzsessznek, odamondós kocsmabluesnak, léggitároztatós és szólótapsoltatós zenéknek a magyar fesztiválkínálatban Paks a hazája. Az idén 25. életévét ünneplő paksi nemzetközi gastroblues fesztivál azonban sokkal többet kínál július 3–9-ig jó zenészek jó bulijainál. A rendezvénysorozat ugyanis nem üzleti megfontolások, koncepciók és kultúrfinanszírozási statisztikák mentén jutott el a születésétől idáig, hanem Gárdai Györgynek, a fesztivál atyjának és az ő családjának, barátainak személyes ízlése, hite, világlátása határozta meg az egész arculatot. Ezekbe a nagy szavakba esetünkben olyasmik tartoznak, mint a fesztivál hangos fellépőinek csöndes koncertjei az evangélikus templomban, a bevételekből a határon túli magyar kisebbségek támogatása – és hihetetlenül aktív kulturális árucsere Paks testvérvárosaival –, valamint a fesztiválokhoz mindenütt hozzátartozó, élelmiszer- vagy szórakoztatóipari hulladékot forgalmazó bódésorok teljes hiánya. Itt azok a termelők, borászok, vendéglátósok kínálják a portékájukat, akikkel a fesztiválszervezők már megitták a pertut.
Egy ilyen rendezvénysorozaton a programok magukért beszélnek. Ajánló helyett így hadd mutassak be olvasóinknak egy csodálatosan korszerűtlen férfit, aki a világ legjobb zenéiből, ételeiből és italaiból emelt éteri magaslaton ül, messze holmi világtrendek fölött: a paksi és dunaújvárosi gyökerű Gárdai György főszervezővel beszélgettünk, akit először a vörös csillagnak becézett Arany Csillag Szálloda-i diszkóklubjáról kérdeztem.
– A zenével abban az időben még lehetett szűrni a közönséget. Elkalandoztunk a whitman bluesig, ami minden ilyen zene bölcsője volt. Ha tetszett nekik, ha nem, ezeket kellett hallgatni. A diszkó persze hozta a pénzt rendesen, ezért meg tudtam beszélni a KISZ-titkárral, hogy minden második buli élőzenés legyen, ami viszont elvitte a pénzt… Ekkor kötöttünk barátságot például Török Ádámmal – meséli mosolyogva Gárdai, aki saját bevallása szerint nem túl büszke diszkós korszakára, pedig lényegében ugyanazt csinálta, mint most, fesztiválszervezőként is: jó és még jobb zenéket próbált injektálni a jó nép lelkébe. Kultúrát közvetített, de még milyet!
– A 60-as évek közepén, mint kiderült, volt köztünk III/III-as ügynök is. Olvastam a jelentéseket: „a gimnazista pernahajdereket a rendőrségre behívtuk, szüleik és tanáraik jelenlétében figyelmeztettük őket, hogy tevékenységük mennyire veszélyes a társadalmunkra”. Édesapámat is megfigyelték, amikor Pakson éltünk. Részt vett az ’56-os szabadságharcban, kapott is érte Kistarcsán egy kis börtönbüntetést. Ezért Pakson senki nem merte alkalmazni. Így fiatalként Dunaújvárosban éltük világunkat. Nem is gondolkodtam rajta, hogy kerültünk oda Paksról, csak szegény szüleim aggódtak: a gyerek ezek után még állandóan a Szabad Európa Rádiót hallgatja… – teszi hozzá.
Az ominózus tevékenység az volt, hogy a harmadikos Gárdai és gimis barátai levelet írtak a Szabad Európa egyik műsorvezetőjének. Dunaújvárosba akkoriban a Sztálin-vasmű építése miatt az ország minden tájáról özönlöttek a népek, akiket le kellett kötni valahogy: a 60-as évek elején a helyi vendéglátóipari egységekben többek között Pege Aladár bárzenélt.
– Sok barátot találtam ott, a fesztivállátogatók jelentős része ma is dunaújvárosi. Teljesen véletlenül költöztünk vissza Paksra, abba a házba, ahol a Gastroblues klub ma is működik. Amikor megnyitottam, nem volt mindennapos, hogy CD-kről, minőségien szólnak a zenék, mert a hangtechnikára is mindig kényes voltam – emlékezik a főszervező.
Gárdai később, már fesztiválszervezőként sem számokban, hanem hangulatokban, érzésekben gondolkodott, így lehet a Gastroblues fesztivál ma is egy valódi valóságszelet virtualizálódó világunkban.
– Egyetlen árustól, termelőtől sem kérünk helypénzt. Megköszönjük borásznak, vendéglősnek, sajtosnak, ha ad a portékájából. De nem figyelünk erre komolyabban, mert ők maguk azok, mondhatnám a borászok közül Tiffánékat vagy Taklerékat, akik a kedvenc zenekaruk öltözőjébe a legjobb boraikat küldik be, inkább arra kell figyelni, hogy ne küldjenek túl sokat… – árulja el Gárdai.
Aki csak teheti, próbálja ki az ország egyetlen olyan fesztiválját, ahol 60–70 éves emberek is lelkesen sátraznak. Amit a Gastroblues képvisel, az a rock maga: örök és elpusztíthatatlan.