– Összetett személyiség. Parodista, humorista, író vagy költő?
– Nehéz ezt a műfajt meghatározni. Szövegeket írunk, társadalomkritikai színészet és paródia is ez, amit Nacsa Olivérrel csinálunk, aki szintén gondban van, ha erről kérdezik. Ha azt mondanám, parodista, az kicsit kevés lenne. Úgy fogalmaznék, hogy humorista-író. A költészet – habár nyolcéves korom óta írok verseket – nemrég költözött be az életembe, pontosabban megközelítőleg egy éve kezdtem ismét felfedezni magamnak. Huszonegy évesen érettségiztem, mert fiatalon nehéz életem volt, nem tudtam bejárni rendesen az iskolába, és évismétlésre köteleztek. Még egy darabig, talán huszonnégy éves koromig írtam verseket, aztán ez elhalt. A szerkesztőségekből visszaküldték a verseimet, kortárs költők nem vettek körül. Parodistaként, humoristaként sikeres voltam, de költőként nem léteztem.
– Aztán felfedezte magának a líra helyett a prózát…
– Regényeket kezdtem írni. Nem tudom megítélni, milyeneket, de sokáig azt gondoltam – bár ezt nem tudom, igaz-e –, hogy nekem a prózaírás jobban megy. Most verseket írok, de van regényötletem is. Minden alkotó szeretne írni egy fő művet. Minden Woody Allen-regényben van egy alkotói válsággal küzdő író, aki az apjáról ír regényt. Ez nagy közhely, de így van. Én is az apámról, a vele való kapcsolatomról szeretnék írni. Gégerákban halt meg, és nagyon szerettem. A regényírás nálam úgy néz ki, hogy három hónap, amíg megírom, ez 700-800 oldal, és még három, amíg stilizálom. Tehát kellene fél év, és ez a jelenlegi körülményeimbe nem fér bele.
– Hogyan látja saját prózai írásait?
– Önhitt voltam, és rendkívül becsvágyó. Utóbbi mondjuk most is vagyok, és azt hittem, hogy én már nagyon jól írok. Nem akarom túlságosan lesújtó kritikával illetni korábbi írásaimat, de nem volt baj, hogy megjelent A hűség árvája című válogatáskötetem, mert volt lehetőségem a korábbi hibákat kijavítani.
– Térjünk vissza arra, hogy miért is hagyta abba a versírást.
– Jack London írja Martin Eden című, sok önéletrajzi elemet tartalmazó könyvében, hogy millió helyre elküldte az írásait, és mindenhonnan visszaküldték, és amikor végre összejött, akkor már nem érdekelte. Azt az időszakot hiányolta, amikor sikertelen volt. Mert mindannyian abból az első tizenöt-húsz évből táplálkozunk, amelyik nehéz volt, az a mi kis batyunk. Martin Eden soha nem tört le, amikor visszaküldték a műveit. Én elsőre letörtem a lesújtó kritikáktól. És akkor gondoltam, hogy hagyjuk most a szerkesztőségeket, szeretnék kortárs költőktől tanulni, beszippantani a kortárs irodalom levegőjét, fejleszteni, képezni magam. És nem fontos, hogy kiadják a verseimet.
– Van haszna az írásnál annak, hogy parodista?
– A paródia edzésben tartja a megfigyelőképességet. Minden apró részletre odafigyelek, semmi nem marad ki. Példát is mondok. Nagyon szeretem a klasszikusokat, és sokáig nem olvastam kortárs irodalmat. A megkerült boldogságot ilyen stílusban, régies nyelvezettel írtam. Olyan, mintha Rousseau írta volna. Valaki javasolta, hogy olvassak kortárs irodalmat. Olvastam, és ez most túlzás, de lecseréltem, ha nem is a szókincsemet, de a nyelvi világomat és a Mindenki megvan-t már mai vagy legalábbis maibb nyelven írtam.
– Mit tart a legfontosabbnak az írásainál?
– A versírásnál és a regénynél is nekem az a fontos, hogy életszerű legyen. Hogy süvítsen az élettől, teljesen élő legyen. Ami a prózára, az a versre is érvényes, hogy a lehető legszemélyesebb történeteken keresztül az élet általános igazságaira próbálok a regényeimben rámutatni, a verseimben ráérezni. És olyan nálam nem történhet meg – főleg prózában nem –, hogy a végén ne hagyjak reményt az olvasónak. Az fontos.
– Mióta dolgozik együtt Nacsa Olivérrel, és hogyan születnek a szövegeik?
– Olivérrel iskolatársak voltunk, ő három évvel fiatalabb. Szerencsés találkozás a mienk, nagyon más a személyiségünk, de megtanultuk tolerálni ezeket a különbségeket. 1996-ban kezdtünk közösen szerepelni, önálló műsorunk 2003 óta van, amikor a Banánhéj elindult a TV2-n. A tizenöt év alatt kétszáz adást készítettünk, humoristának saját show-ja ilyen hosszú ideig csak Fábry Sándornak volt Magyarországon. Van egy gagcsapatunk, két író, egy szerkesztő és mi ketten, és a gagpartin születnek a szövegek. Abban hiszünk, hogy amin ott nevetünk, azon a közönség is fog. Ha nem tudok ott lenni, akkor küldök témákat, ötleteket.
– Ön mértéktartóan így fogalmazott „fiatalon nehéz életem volt”. Hogyan határozza ez meg az írói munkásságát?
– Van egy íjász barátom, aki másfél évig volt hajléktalan – én csak másfél hónapig –, ő azt mondja, hogy mindennek örül, ami vele történt. Én is így gondolom. Nekem az első húsz, nehéz évem az a nagy élményanyag, amelyből ki tudok indulni. Mindenkinek megvan a keresztje, a végzete, és azzal tud jól vagy rosszul bánni. Lehet emiatt siránkozni is meg szomorkodni is, ez az irodalomban hálás dolog.
– El is kallódhatott volna.
– Szerencsém volt, mert kilencéves koromban a nővérem magához vett. Addig Fóton, Zsámbékon és más helyeken voltam intézetben. Sokáig Misány Iván voltam, mert a szüleim között volt egy apasági per, amely nagyon elhúzódott. Apám nem akart elismerni gyerekének, mert ő felelőtlen, bohém agglegényéletet élt, neki fontos volt a szabadság, és nem akarta „igába hajtani a fejét”. Anyám kedélybeteg volt, ha úgy dönt, ki tudta volna húzni magát a hajánál fogva ebből az állapotból, de ő átengedte magát a rossz hangulatának. Tizennyolc éves koromban a nővérem, aki feminista, és engem balliberális szellemben nevelt, disszidált Hollandiába. Nem nagyon érdekelte, hogy mi lesz velem, így aztán a bátyámhoz kerültem, aki egy idő után az utcára tett. De nincs bennem emiatt harag. Nem vagyunk haragban, de nem tartjuk a kapcsolatot. Próbálkoztunk, de nem megy. Nincs miről beszélnünk egymással. Nem tudom, alkati kérdés-e, hogy én más lettem, mint ő. Vagy akár, mint a szüleim. Nekem nagyon fontos a család. Fontos, hogy az ember legyen hűséges a párjához, önmagához, legyenek gyökerei, a család maradjon egyben.
– Bagi Iván „a hűség árvája”, József Attila „a szépség koldusa”. Érez párhuzamot a fiatalkori éveik és a költészetük között?
– Szeretem József Attila verseit. Azt mondják, hogy a lényegbevágó dolgoknál az emberek reakciói ugyanazok. Néha én is egészen kétségbe tudtam esni, de nem jó az, ha az ember belemerül az önsajnálatba. Tolsztoj írta, hogy a boldog családok, mindig ugyanúgy boldogok, a boldogtalanok meg rendhagyó módon azok. De ez nem mindig igaz, mert, ha ennek a lelki vetületét nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy valószínűleg mindenki ugyanarra vágyik: hogy ne bántsák, és szerető otthonra leljen.