– Annak idején, amikor elkezdett zenélni, miért épp a klarinét lett a hangszere?
– Az az igazság, hogy én már hároméves korom óta karmester szerettem volna lenni. Van erről egy jópofa történetem: gyerekkoromban rendszeresen bejártam az Operába, mert édesanyám ott dolgozott gyógymasszőrként a balettosok mellett. Volt ott egy karmester, aki egyszer megkérdezte, mi akarok lenni, ha nagy leszek, én pedig ránéztem, és teljesen komolyan azt mondtam, hogy karmester szeretnék lenni az Operában. Később édesapám azt mondta, hogy ha valóban karmester akarok lenni, akkor ahhoz, hogy tudjak szakszerűen instruálni, meg kell tanulnom játszani egy vonós és egy fúvós hangszeren. Klarinétozni pedig úgy kezdtem el, hogy elloptam apám hangszerét, és azon gyakoroltam, amikor nem volt otthon, ő ugyanis klarinéttanár volt. Ez a hangszer egyébként nagy szerencse volt az életemben, ahogy később sok más dolog is, többek között az, hogy tizenéves koromban olyan nagyságokat ismerhettem meg, mint Kocsis Zoli vagy Ránki Dezső. Én velük nőttem fel, velük játszottam együtt nagyon fiatal koromtól.
– Hogyan jutott el később odáig, hogy valóban karmester lehetett?
– Ez a szakma állandó tanulást igényel. Nekem sokat jelentett, hogy nagyon fiatalon, tizenkilenc-húsz évesen klarinétos lettem az operaház zenekarában, megismertem egy zenekar működését belülről. A karmesterséghez ugyanis nem elég a jó ízlés és a jó fül, az instruálás is nagyon fontos, és tudni kell, mit mivel kell összegyakoroltatni. Pontosan harminc évvel ezelőtt debütáltam egyébként karmesterként Caracasban, ahol a Simon Bolivar Symphony Orchestrát dirigáltam.
– Úgy tűnik, nagyon határozott elképzelései vannak arról, mi kell ahhoz, hogy valaki jó karmester legyen. Ön szerint ezeket a gondolatokat be lehetne építeni valamilyen módon a karmesterképzésbe?
– Én úgy gondolom, egy karmesternek legalább két zenekari hangszeren kellene játszania, és a zongora nem megfelelő erre. Én is tanultam zongorázni, és annak is van előnye, ha valaki a partitúrákat le tudja játszani, de egy vonós és egy fúvós hangszer ismerete nagyon sokat jelent. Emellett nagyon jó, ha a karmesteri pálya előtt a zenész legalább öt évet eltöltött egy profi zenekarban, mert ennek a formációnak van egy belső pszichológiája, amit érteni kell. Egyik nagy mesterem, Ferencsik János mondta mindig, hogy minden előállított hangért hálásnak kell lennünk. És ez így is van. A karmester neve van kint a koncertek plakátjain, de a zenészek nélkül nem mennénk semmire.
– Ön huszonöt évet töltött Japánban, ahol a Muszasino Zeneakadémián tanított, és karmesterként is dolgozott. Milyen volt ez után a meghatározó időszak után nemrég hazatérni? Hogyan tudja hasznosítani az ott megszerzett tudást és tapasztalatokat?
– Rengeteg mindent tanultam Japánban, az udvariasságtól kezdve olyan dolgokig, mint például a zenészek által tanúsított hihetetlen odaadás, nemcsak az előadáson, hanem a próbákon is. Létezik ott egy olyanfajta munkamorál, ami nálunk sajnos még kevésbé van jelen, de azért érzek fejlődést ezen a téren is.
– Március végén Győrben, április 18-án pedig Budapesten igen különleges koncertet hallhat a közönség: Csajkovszkij D-dúr hegedűversenyét vezényli majd Kelemen Barnabás közreműködésével.
– Barna nagyon nagy formátumú művész, gyerekkora óta ismerem és figyelem a pályáját. Ez a koncert egyébként azért is különleges, mert Barna sohasem játszotta még Budapesten Csajkovszkij versenyművét, így ez a közönségnek is újdonság lesz. Ezenkívül szerepel a műsorban Schubert I. szimfóniája is, ami azért érdekes, mert ez egy nagyon ritkán hallható darab, én magam sem dirigáltam még soha.
– A koncert után milyen tervei vannak?
– Nagyon szeretnék a magyar zenéért tenni, továbbadni a tudást, amit Japánban kaptam. Sokat dolgozom majd, többek között a Győri Filharmonikusoknál a kamarazenei bérlethez kötődő produkciókat is én tanítom be. Ezenkívül szeretnék minél többet foglalkozni a fiatalokkal is. Reményeim szerint a jövőben itt, Győrben lesz majd rá lehetőségem.