A paksi Nemzetközi Gastroblues Fesztiválról sokat meséltem már e lap hasábjain, volt alkalmam méltatni a Gárdai család és minden szervező és résztvevő áldozatos munkáját, a közvetlen hangulatot, a remek zenéket, ételeket és italokat. Most a fesztivál egyik különlegességéről, a templomi koncertről lesz szó. A fesztivál mint 26 éves intézmény a kezdetektől részt vállal a határokon átívelő nemzeti összetartás erősítésében. A templomi koncert bevételét a rendezők hagyományosan a kárpátaljai Visk magyar óvodájának adományozzák.
Felbúg a templom orgonája – ez nem csupán nyitány, az első fellépő, Racskó Eszter orgonista és énekes idézi Bachot, Kodályt és a Magnificatot. A közönség egy ideig forgatja a fejét, azután beletörődik: a szólista bizony marad az orgona mögött, láthatatlanul, de nagyon is jól hallhatóan, és úgyis ez utóbbi számít. Utána Szarka Tamás következik, pontosabban a Ghymes együttes kétfős változata, elektromos hegedű és elektromos zongora hangjai kúsznak a hófehér falak mentén. A közönség előtti, villámgyors beállás miatt dörmög is egy kicsit a Kossuth-díjas muzsikus, mi meg, sok koncertet látottak, ájuldozunk, hogyan lehet ilyen profin belőni a hangzást öt perc alatt.
Szarka Tamás egész személyisége, a vicces konferálásoktól (Hát mi vagyunk Galánta ajándéka Paksnak – mondja, majd rezignáltan végignéz magán: – Ez az ajándék kívülről olyan, amilyen, no de belülről…) a vad, de kiszámított, húrmetélő karmozdulatokig egészen más korokból való. Régi idők városi énekese, a prímás a faluszéli csárdából, az egzaltált, öreg rocksztár, aki lelke mélyén megmaradt vándor énekmondónak… A tánc a hóban című daluk ének-zongora, illetve hegedű-zongora hangszerelésre csupaszítva is tökéletesen működik, sőt új színekkel gazdagodik.
Ferenczi György és a Rackajam másképpen dicséri az Urat. Futkározós tempójú gospelekkel indítanak, azután önfeledt zenebohóckodás kezdődik (amilyen drámai figura Szarka Tamás, Ferencziék éppolyan bohókásak – nagyszerű dramaturgiai oldás koncertszervezői részről), cajonra, kürtre, melodikára, mandolinra és természetesen szájharmonikára hangszerelve. Majd jön egy kis betyáros, bujdosós hangulat, a keret pedig a Rackajam tökéletes vokális egysége. Az egy szál, de váratlan helyeken szép hangsúlyokat kapó női hanggal kiegészült muzsikusok tökéletesen működnek a cappella kórusként is.
Az Angliából érkezett, blueskörökben már a világsztársághoz közelítő Aynsley Lister az első a templomban, aki a hagyományos értelemben vett bluest játssza. Kellemes reggeli hangulattal indít, pici döggel, afféle napindítóval
– Lister egyelőre nem az a rekedt, koszos hangú karakter, mint mondjuk Ian Siegal, inkább afféle szívdöglesztő, pajkos vagány. Tisztán, fegyelmezetten intonál, és mestere annak a virtuóz, kipengetős gitártechnikának, amellyel akusztikailag két hangszert lehet csinálni egyből. De igazán csak az utolsó nótában, egy ízes vadnyugati zakatolásban mutatja meg, micsoda virgázásra képes a bal kezével is – nem véletlenül titulálják őt brit tudósok, pardon, brit szakírók – az új Eric Claptonnak. Hangszerének minden húrja több önálló életet él.
Végül az Eckhardt Ambrus, Szilágyi Márton duó lépett fel a templomban. Ők is a blues tiszta forrásánál keresgélnek, de modern eszközökkel: looper pedálokat használnak, amivel a cajon és gitár kettősébe vonóshangokat is tudnak csempészni, így a gitárszóló pár mozdulattal hegedűszólammá alakítható. Hatalmas belső erőktől feszülő, mégis álmodozós, afféle utazós muzsika a párosé. Fogunk még hallani róluk.