A kulturális hírek igen jelentős hányada szól arról, ki és miért díjazta valamelyik jeles alkotót. A kollégák, barátok laudációkat mondanak, vállakat veregetnek, az újságok pedig hírt adnak arról, hogy éppen melyik kortársunkat érte a megtiszteltetés. Az olvasó csak ritkán kapja fel a fejét egy-egy elismerés hírére, de a Nobel- és az Oscar-díjátadók mégiscsak számíthatnak a világ figyelmére. Mi, magyarok viszont kicsit lemaradtunk az első Oscar-díjunkról.
Arra gondolva, hányan maradtak ébren legutóbb, hogy lássák, esetleg valóban megtörténhet-e, hogy magyarok vehetik át a szobrocskát; hányan posztoltak örömujjongást a közösségi oldalakon; hány társaság verődött össze drukkolni a képernyők előtt, mintha egy világbajnokság döntője következne, ma valószerűtlennek tűnik, hogy első Oscar-díjas alkotónk nem sétált végig a vörös szőnyegen.
Harmincöt évvel ezelőtt, amikor A légy című animáció elnyerte a szobrocskát, a rendező, Rofusz Ferenc az otthoni foteljébe roskadva kapkodott levegő után, amikor a Szabad Európa reggel bemondta a hírt. (A Magyar Rádió csak délután kettőkor árulta el a dolgos magyar népnek, hogy most épp egyik honfitársukat ünnepli Amerika.)
A Hungarofilm akkori igazgatója anélkül, hogy elárulta volna, nem ő a rendező, átvette a díjat – a turpisság persze később kiderült, úgyhogy máris adva volt egy botrány, ami miatt még többet beszélhetett a világ arról a háromperces animációról, amelytől elképedt a szakma. Hogy ez mekkora ötlet: hogy a légy szemszögéből látjuk a világot! Egy háttér-animációs film – rajzfilmek esetében ez az első szubjektív kamera. És a munkatársaknak, az alkotócsapatnak mennyire kellett hinnie ebben a fiatal rendezőben! Két éven át készült az a négyezer háttér, amelyből összeállt az a mozgás, amelyet azóta is időről időre megcsodálhat az ember.
A történetnek az már az abszurd tartományába illeszkedő része, hogy akkoriban a hatalom részéről az első és legfontosabb, mindent eldöntő kérdés az volt, hogy ki a légy és ki üldözi. Az is hazai abszurd, hogy a film celljeinek és rajzainak nagy része eltűnt – csak úgy, egy költözéskor. Talán el se lopták, csak bekeveredett más megsemmisítésre vagy újrafelhasználásra ítélt kacat közé.
De ugyanilyen megdöbbentő az is, hogy csak pár hete nyílt meg az idén hetvenéves Oscar-díjasunk legelső kiállítása. „Grafikák, miegymás” – így ajánlja magát a Ráday utcai Filmes Házban látható anyag, amely a rendező teljes életművére reflektál: az itthoni, komor rajzok mellett láthatók a tengerentúlon megalkotott színes, vidám kockák is.
Hatalmas munka lehetett ebből a gazdag és szinte parttalan anyagból kiválasztani azt az alig száz kockát, amelyet december 30-ig tekinthetnek meg Rofusz Ferenc – azóta már nemcsak Oscar-, hanem Kossuth-díjas is – életmű-kiállításán.