Ha a színlapon többek között Herczku Ágnes, Sipos Mihály és Farkas Zoltán „Batyu” nevét látjuk, abban biztosak lehetünk, hogy minőségi zenét fogunk hallani és táncot fogunk látni. Ha azt is látjuk, hogy Nagy László Menyegző verse alapján készült a produkció, akkor szinte semmiben nem lehetünk biztosak.
Ne legyen rest elolvasni a nyájas olvasó az említett verset, és elgondolkodni azon, miképpen állítaná színpadra. Az epikus hosszúságú költemény egy szürreális gondolatfolyam, egy gigantikus belső monológ, egy formátlan képzeletáramlás, asszociációs játék, egyszerre hajaz az amerikai költészet hőskorát jelentő beatköltők automatikus írással lejegyzett látomásaira (elég Ginsberg Üvöltésére gondolni), a nemzeti hőseposzokra, táltosénekekre, regölésekre. Tartalmaz átkokat, áldásokat, rontásokat, gyógyító formulákat, sajnos még nem ismert olyan etnográfiai igényű elemzése a versnek, mely ezeket rendszerezte volna.
A Magyar Állami Népi Együttes a Budapesti Tavaszi Fesztivál keretében, a Müpában mutatta be a Nagy László Menyegző című verse alapján készült Násztáncot április 15-én.
A vers természetesen nem hangzott el egészében, részletek lettek belőle elcsujogatva:
„Beomolhat Buda vára, hallgass csak a hadnagyára, hipp!
Kriptabelű varjú táncol, szájában a hús, a fátyol, huss!
Ikulás, pikulás, táncol ezer Mikulás, hopp!
Ezer hordó borom van, mind az ezer csapon van, tölts!”
Illetve dramaturgiai fordulópontokon vészjóslón el lettek suttogva a titokzatos, fekete ruhás Végzet által: „Éljen az új pár, éljen, de most ne mozogjon!”
Az általam nagyvonalúan Végzet titulussal illetett karakter a vers következő megszólalóit összegzi egyébként: babonazápor, jégszféra, ruganyos vének tanácsa. Megszólalásairól sokszor eldönthetetlen, áldás vagy átok. De hát aki egyértelmű dolgokra vágyik, kerülje a látomásos költészetet.
Oláh-Fenyvesi Judit dramaturg és kollégái mindenesetre nem ijedtek meg a kihívástól, bátor asszociációt vittek színre, ami egyszerre néptáncgála, esküvői népszokások bemutatója, pszichedelikus utazás, esztrádshow. Jelen van benne a klasszikus, „füledbe húzom a nótádat”-féle cigányzene, autentikus magyar népzene, jazz, hiphop (igen, egy pár sort el is rappelnek), egyszerre szól cimbalom, szaxofon, chill-outos szintetizátorszőnyeg és az az isteni kaval, amitől facsarni lehet a szívünket.
A tipikus kortárs táncos vonaglásokig nem mennek el művészek, bár a műfaji eklektika esztétikája megengedné, sőt, talán meg is követelné a táncművészet szélei közötti átjárást, de azt azért technikailag nem várhatjuk el senkitől, hogy karaktercipőben és rakott szoknyában fetrengjen a balettszőnyegen két csárdás között.
Bakó Tamás koreográfus bölcs mértékletességgel oldotta meg a problémát és a kortárs tánc nyelvét egyszerű, de pontos és látványos ritmusjátékok formájában igazította néptáncosok karakteréhez és habitusához.
A szakrális, égi-földi mátkaságot tetőző esküvő, a páros mennybemenetel, és az orgia, az őrjöngő eksztázis, a haláltánc képei között pedig Herczku Ágnes úgy közlekedik Tóth Ildikó gyönyörű jelmezében, mint egy eleven tulipános láda, akinek ajkáról minden hang egy felpattanó titok kinyilatkoztatása.
Molnár Zsuzsa: díszlet, Tóth Ildikó: jelmez, Borbély Mihály, Sipos Mihály: zene, Pál István Szalonna: zenekarvezető, Herczku Ágnes, Hetényi Milán: ének, Oláh-Fenyvesi Judit: dramaturg, Bakó Tamás: kortárs koreográfia, Farkas Zoltán „Batyu”: koreográfus, rendező.