Április 21-én, szombaton 19 órakor az Akvárium Klubban, a Tavasz terasz program részeként ad akusztikus koncertet Frenk, a magyar könnyűzene egyik utánozhatatlan, groteszk figurája. A multiinstrumentalista muzsikus (szólólemezein többnyire gitár, basszus, dob, billentyű, ének meg ami még eszébe jut) nyolcéves kora óta működik művésznevén, dobolt a Hiperkarmában, tagja a Budapest Bárnak, négy szólólemezt adott ki, táncolós koncerteket ad zenekarral és merengősöket egy szál gitárral.
A most következő esten ugyanúgy számíthatunk Elvis-, John Lennon- vagy épp David Bowie-feldolgozásokra, mint saját számokra. Hogy fölkészülhessünk, érdemes belehallgatni az ismert virtuális csatornákon például a legújabb, Magyar Pszichó című lemezbe, amin a rögtön hallható funky- és sanzonhatások mellett még több tucat zsáner került az olvasztótégelybe – ó, azok a fúvósfutamok! Azok a méla, éteri vokálok!
Városi zene ez, tűnődve átbandukolt éjszakák és átvirrasztott hajnalok muzsikája, szerelmet elégető gyufaszálak, átivott vasárnapok, fekete szalvéták, tányéron szétfröccsenő vércseppek, mindenre emlékező, meztelen szemek édes-bús, spleenes, dekadens világa.
Mégsem hajlik a dolog kisszerű, modoros giccsbe, mint a gótikus metál vámpírromantikája oly sokszor, hiszen Frenk zenéjében semmi tolakodás, semmi erőlködés nincs – könnyű, finom, fülbemászó, érzéki muzsika ez, miközben a lassabb tempókra is rögtön moccan a láb, ha pedig tényleg gázt ad a zeneszerző-szólista-előadó, megindulunk mi is, mint boldogult ifjúságunkban: „Gyerünk, bébi, katonának / Hajtsunk neki a palotának.”
Ezt a – talán leginkább David Bowie androgün figurájával rokonságot mutató – karaktert napjaink Magyarországának zenei életében Frenken kívül senki nem hozza. Ilyen egyszerűen nincs, maximum egyes kollégák egyes pózaiban, és ez így törvényszerű, hiszen a mai zeneipar nem szereti, ha valaki bármilyen formában önazonos.
A beesett arcú, cigarettafüstbe burkolózó, rovarcsápszerű ujjaival gitárján matató, megnevezhetetlen szférákba révedő művészlélek a fogyasztói falansztervilágban nem releváns figura, maximum az underground teleszemetelt, kietlen oszlopcsarnokaiban – de hát napjainkban az underground is csak globális gyorsétterem, aminek pincéje és kerthelyisége között valójában semmi különbség nincs.
Mivel Frenk amellett, hogy alázattal és következetesen hordozza karakterét (keresztjét), még professzionális zenész és dalszerző is, átjáróvá válik mély és sekély között – az ilyesmit pedig a szakma általában csak akkor tolerálja, ha valaki már sztár.
A magyar zenetörténetben egyetlen hasonló karakterre akadtam, az egykori Neurotic együttes (egykor) romlott prófétájára, az angyaloktól és démonoktól űzött Pajor Tamásra. Az együttes egyetlen lemezén ugyanúgy komoly hangsúlyt kapnak az éteri vokálok és fúvósok, mint Frenk Magyar Pszichóján, és ugyanazokon a különös rejtekutakon bolyonghatunk, kárhozat és megváltás határán.
Öntsünk bátorságot szívünkbe, és menjünk el vendégségbe Frenk világába egy estére. Még az is lehet, hogy egészen odaszokunk.