-Hogyan élt 1956 a családi legendáriumban? A rendszerváltás előtt kivel-kikkel lehetett erről beszélgetni?
-A Csetéknek ez a jelmondata: „Nincs hátra, csak előre.” Apukám, Csete György építész és édesanyám Csete Ildikó textilművész egész művészeti tevékenysége a magyar kultúrából és múltból táplálkozott, a magyar hagyományokra igyekezték alapozni az alkotótevékenységüket. Jelmondatunkat apám sokszor ismételgette, amikor úgy érezte, hogy gáncsolják, hogy az út nem kikövezett és nyílegyenes, de azt tartotta, hogy nincs arra idő, hogy az ember hátrafele kardozzon, inkább mindig haladni kell előre. Apám 1956-ban a Műszaki Egyetem hallgatója volt, bár nem vett részt tevőlegesen a forradalomban, sok helyszínen jelen volt, és lefotózta, amit látott. Anyám Nyíregyházán volt gimnazista, ő a szovjet páncélosokra emlékszik, ez maradt meg rémült leánylelkében, és a borzadályos érzés, hogy tudták, hogy ez a sok páncélos Budapestre tart. Én a Debreceni Református Kollégiumban érettségiztem 1984-ben, a történelemtanáromat Sarkadi Endrének hívták, aki elmondta egyik órán a hivatalos verziót 1956-ról, utána elmondta órán kívül a nem hivatalos verziót is. Amikor 1989 után kiléptek az ötvenhatosok a nyilvánosságra, számomra nem volt újdonság, hogy 1956-ban forradalom volt és nem ellenforradalom, mert én ezt addig is így tudtam. Kimentem Mátyásföldre – ahol a kilencvenes évek elején jött létre az ötvenhatosoknak egy bajtársi otthona a volt szovjet laktanyában – abban a reményben, hogy találok ott olyanokat, akik fegyveresek voltak. És így is történt, először egy bácsival beszélgettem, majd a barátjával, aztán kézről kézre adtak.
-Már a legelején egy tudatos koncepció volt, hogy nem az értelmiségieket keresi meg, hanem azokat, akik az utcán harcoltak?
-Azt tapasztaltam, hogy az értelmiségi ember mindig tétovázik, kritikai szemlélete van, kérdéseket tesz föl, és a sok töprengés eredménye általában az, hogy a bőrét nem viszi golyózáporba. A civil fegyveresek általában fiatalok voltak, munkások, diákok és bizonytalan egzisztenciájú csibészek, akik mindenütt ott vannak, ahol balhé van, itt meg egyenesen forradalom volt. Bár voltak az utcán értelmiségiek is, nem az ő utcai jelenlétük volt a tipikus. Engem az utca érdekelt, a fegyveresek. Valaki hogy jut el oda, hogy fegyvert fog? Hogy jut el oda, hogy belép a forradalomba?
-Volt olyan kérdés, amelyet mindenkinek feltett?
-Olyannyira, hogy az egyetemi diploma-dolgozatomat is ebből írtam. Feldolgoztam negyven ember történetét, és összehasonlítottam őket tartalmilag, megvizsgáltam, milyen történet-elemeket használnak, melyek azok a motívumok, amelyek rendre felbukkannak, és azt mutattam be, hogy egy konkrét ember konkrét élettörténetének elmesélése során hogyan érvényesül a Propp-féle mesemorfológiai modell. Néprajzosként izgalmas volt megfigyelni, amikor a szabályrendszerrel való egyezés valakinél nyomokban kimutatható, ahogyan az életútját elmeséli. Mindig is érdekelt, hogy az ember hogy jut el oda, hogy belép a forradalomba. Aztán amikor fegyvert is fog, az már választóvíz. Persze nemcsak egykori fegyveresek vannak a könyvemben, számos segítőt és szimpatizánst is bemutatok. Nem történész vagyok, hanem egy érdeklődő etnográfus, fotós, aki a hétköznapi emberek hősies pillanatait keresi. Az életút-interjúzás mára amolyan menő dolog lett, tele van az internet és a könyvesbolt olyan beszélgetésekkel, ahol az utca emberét szólaltatják meg, hétköznapi emberek portréit rögzítik, őket kérdezik meg egy adott témáról. Az én munkámban az a más, hogy összetettebb szempontok alapján választok beszélgetőpartnert. Nem elég, hogy valaki egy adott városban él, vagy önmagában az, hogy volt az életében egy megrázó esemény. Engem akkor érdekel, ha egy-egy történet erejéig az illető hős volt, legalábbis akként viselkedett. A hétköznapi emberek hősies pillanatai érdekelnek. Az esetek döntő többségében azokat keresem, akik börtönbüntetést szenvedtek. Apám sosem mondta nekem, hogy ő ötvenhatos, mert bár ott volt, nem lett azzá. Mitől lesz valaki ötvenhatos? Attól, hogy beszáll, hogy cselekvővé válik! Paradox módon erre egyfajta garancia, ha utána ezért elítélik.
-A könyvet végiglapozva felismerhető volt, hogy ők a hősök és a segítőtársak, az ellenfél pedig ismert. De felvetődött bennem, hogy ők mennyire sodródtak ebbe bele, illetve mennyire léptek ott akkor tudatosan? Egy életútinterjúban értelemszerűen a beszélő a történet hőse, de ezek az emberek önmagukat hogyan értelmezik – utólag – ezekben a helyzetekben? Van-e saját maguk számára egy konkrét magyarázatuk arra, hogy miért voltak ott?
-Nagyon nehéz szétszálazni egymástól a motívumokat, hiszen aki elmondja az élete történetét, a jelen történelmi pillanatából tekint vissza egy korábbi élethelyzetére és az akkori történelmi-politikai időszakra. És a jelen történelmi helyzet és az ehhez kapcsolódó elvárások jelentősen különböznek az évtizedekkel ezelőttitől. Gondoljunk arra, hogy voltak olyan ötvenhatosok, akik számára 1989 előtt erről beszélni igen kockázatos volt, esetleg egyfajta stigma is, mert tudta, hogy nemcsak őt, hanem a családját is hátrányok érhetik. Míg most akár előnyben is részesülhet – hiszen más a kontextus. Ez feltétlenül árnyalja a miérteket és a hogyanokat. Újságírók tudják, hogy olykor kicsit a gyónásra emlékeztet a mélyinterjú-készítés. Sok interjúalanyom érezhette úgy, hogy most talán utoljára mondja el az életét, ezért igyekeztek mindent megfogalmazni. Általános tapasztalatom, hogy nem bántak semmit, csak az elveszett fiatalságot. A könyv szerkesztésekor kulcskérdés volt, hogy a tízezer percnyi beszélgetésnek mely részleteit emelem be a fotóportrék mellé. Pongrátz Gergely Corvin köz, 1956 címmel megírta részletes történetét a forradalomról. 1986 körül egyetlen éjszaka alatt olvastam el a ronggyá lapozott könyvét, amit ruha alatt csempésztek be az országba, és amit aztán úgy adtunk tovább titokban. Szinte őrület, hogy aztán pár év múlva a könyvesboltban csak úgy vásárolhattam ebből a könyvből, ugyanazzal a címlappal. Nekem ez a rendszerváltás! Pongrácztól a könyvembe azt a sztorit tettem be, amikor átmentek a határon. Igyekeztem nem a tipikusat kiválasztani, nem azt, amikor ő a Corvin köziek főparancsnoka, nem a hősiesség csúcsát, hanem olyan részt az életéből, ami árnyékosabb. Fónay Jenőnél például nem a Széna téri hőstetteket szerkesztettem be, hanem amikor azt meséli, hogy a cellatársa meglógott. Wittner Máriától a fidizést, a börtönszerelmet emeltem ki. Könyv szerkesztésekor egyben kell nézni a könyvet, persze a sokféleség vágya is ott munkál az emberben. Olyan sztorikat igyekeztem kiválogatni, amelyek hozzátesznek a többihez, amitől kikerekedik 1956 alulnézeti története. Pongrátz Gergely esetében például nagyon fontosnak gondolom – és ezt tettem be a könyvbe is –, hogy a határőr tiszt azt mondta neki, mielőtt elhagyta az országot: „Tudja, hogy milyen nagy felelősség van magán? Ahogy Nyugaton viselkedik, úgy fogják ott megítélni a magyar forradalmat!”
-Visszatérő gondolat volt-e az önmarcangolás?
-Nem jellemző. Peredi László fogalmazott úgy, hogy „Tizenhárom évesen most hős vagyok-e vagy gyilkos?” Azt szokták mondani, hogy 1989-ben Magyarországon vértelen rendszerváltás volt. Úgy gondolom, hogy ennek mi a nagyon is véres árát 1956-ban és a megtorlás éveiben megfizettük. Éppen az ötvenhatosok fizették meg! Számomra azért fontos, hogy megkeressem őket, mert a hangjuk másképp nem jut el egy szélesebb nyilvánossághoz, pedig lényeges az ő történetük, az ő igazságuk. 2017-ben egy könyvnél fontosabb közvetítő közeg az internet. Egy honlapon közzétett tartalom sokkal több emberhez tud eljutni. Ezért az 1956.hu domain nevet megvettem, ki is fizettem vagy húsz évre, és majd a fiaim megkapják örökségül, hogy fenn kell tartaniuk. Ide kezdtem feltölteni az ötvenhatosoknak és külföldi barátaiknak a portréit és a történeteiket magyar és angol nyelven. Ha a világon bárhol rákeresnek erre az évszámra, hogy 1956, az első találatok között ez a honlap is megjelenik. Grönlandtól Szibériáig 1956 hétköznapi hőseivel így bármikor, akár a saját mobiltelefonjukon keresztül is megismerkedhetnek az érdeklődők. Így él tovább a virtuális térben az ötvenhatosok arca, neve és sorsa, szervertől szerverig.
-Azok, akik börtönben töltötték a fiatalkorukat, megbékéltek ezzel vagy van bennük valamifajta indulat?
-Mi, akik nem ültünk börtönben, azt gondolnánk, hogy bizonyosan indulatok munkálnak az emberben, ha börtönbe zárják és megfosztják a fiatal éveitől. Lucza Bélát „kivégezték”, kilőtték a két szemét az orosz harcosok. Ő nem börtönben ült, hanem a szeme világát adta. Túlélte a fejlövést, és én megkérdeztem tőle, hogy Béla bátyám, ha most eléd állítanám azt, aki kilőtte a szemedet, mit csinálnál vele? Tétovázott egy pillanatra, majd azt mondta: Egy büdös nagy pofont adnék neki! Az az ember, akit nyomorékká tettek, haslövést, tüdőlövést szenvedett, a szemét kilőtték, 19 éves kora óta vak, ennek minden hátrányával és stigmájával együtt, és ez az ember erre a kérdésre ennyit mond! Varró Csaba például mesélte, hogy amikor a cellája előtt vitték el a halálraítélteket akasztani, volt, aki azt kiabálta: „Magyarok, ne felejtsetek el! És ne bosszuljátok meg a halálomat!” És ő azt mondta erről: „Számomra ez volt a forradalom legszebb pillanata”. Hangsúlyozom, hogy ez a szintén halálraítélt 19 éves technikus – aki még jóformán nem is élt! – úgy érezte ott, a börtönben, hogy ez a forradalom legszebb pillanata.