– Már az elején tudatos koncepció volt, hogy nem az értelmiségieket keresi meg, hanem azokat, akik az utcán harcoltak?
– Azt tapasztaltam, hogy az értelmiségi ember mindig tétovázik, kritikai szemlélete van, kérdéseket tesz föl, és a sok töprengés eredménye általában az, hogy a bőrét nem viszi golyózáporba. A civil fegyveresek általában fiatalok voltak, munkások, diákok és bizonytalan egzisztenciájú csibészek, akik mindenütt ott vannak, ahol balhé van. Bár voltak az utcán értelmiségiek is, nem az ő jelenlétük volt a tipikus. A határok nagyon elmosódottak aközött, hogy valaki csak szemtanú vagy cselekvő részese valaminek. Mindig is érdekelt, hogy az ember hogyan jut el oda, hogy belép a forradalomba. Aztán amikor fegyvert is fog, az már választóvíz. Persze nem csak egykori fegyveresek vannak a könyvemben, számos segítőt és szimpatizánst is bemutatok. Nem történész vagyok, hanem egy érdeklődő etnográfus, fotós, aki a hétköznapi emberek hősies pillanatait keresi. Döntően 1956 cselekvő résztvevőit kutatom fel ma is, különösen azokat, akik börtönbüntetést szenvedtek.
– Volt olyan kérdés, amelyet mindenkinek feltett?
– Olyannyira, hogy az egyetemi diplomadolgozatomat is ebből írtam. Feldolgoztam negyven ember történetét, és összehasonlítottam őket tartalmilag, megvizsgáltam, milyen történetelemeket használnak, melyek azok a motívumok, amelyek rendre felbukkannak, és azt mutattam be, hogy egy konkrét ember konkrét élettörténetének elmesélése során hogyan érvényesül a Propp-féle mesemorfológiai modell. Néprajzosként izgalmas volt megfigyelni, amikor a szabályrendszerrel való egyezés valakinél nyomokban kimutatható, ahogyan az életútját elmeséli.
– Egy életútinterjúban értelemszerűen a beszélő a történet hőse, de ezek az emberek önmagukat hogyan értelmezik – utólag – ezekben a helyzetekben? Van-e saját maguk számára konkrét magyarázatuk arra, hogy miért voltak ott?
– Nagyon nehéz szétszálazni egymástól a motívumokat, hiszen aki elmondja az élete történetét, a jelen történelmi pillanatából tekint vissza egy korábbi élethelyzetére és az akkori történelmi-politikai időszakra. És a jelen történelmi helyzet és az ehhez kapcsolódó elvárások jelentősen különböznek az évtizedekkel ezelőttitől. Ez feltétlenül árnyalja a miérteket és a hogyanokat. Újságírók tudják, hogy olykor kicsit a gyónásra emlékeztet a mélyinterjú-készítés. Sok interjúalanyom érezhette úgy, hogy most talán utoljára mondja el az életét, ezért igyekeztek mindent megfogalmazni. Általános tapasztalatom, hogy nem bántak semmit, csak az elveszett fiatalságot. A könyv szerkesztésekor kulcskérdés volt, hogy a tízezer percnyi beszélgetésnek mely részleteit emelem be a fotóportrék mellé. Fónay Jenőnél például nem a Széna téri hőstetteket szerkesztettem be, hanem amikor azt meséli, hogy a cellatársa meglógott. Wittner Máriától a fidizést, a börtönszerelmet emeltem ki. Vagy ott van Pongrátz Gergely, aki Corvin köz, 1956 címmel megírta részletes történetét a forradalomról. Tőle azt a sztorit szerkesztettem be, amikor átszökött a magyar határon. Nála is törekedtem nem a tipikusat, a közismertet kiválasztani, nem azt, amikor ő a Corvin köziek főparancsnoka, hanem olyan részt az életéből, ami jobban árnyékban maradt. Könyv szerkesztésekor egyben kell nézni a művet, persze a sokféleség vágya is ott munkál az emberben. Olyan sztorikat igyekeztem kiválogatni, amelyek hozzátesznek a többihez, amitől kikerekedik 1956 alulnézeti története. Pongrátz Gergely esetében például nagyon fontosnak gondolom – és ezt tettem be a könyvbe is –, hogy a határőrtiszt azt mondta neki, mielőtt elhagyta az országot: „Tudja, hogy milyen nagy felelősség van magán? Ahogy nyugaton viselkedik, úgy fogják ott megítélni a magyar forradalmat!”
– Azok, akik börtönben töltötték a fiatalkorukat, megbékéltek vagy van bennük valamifajta indulat?
– Mi, akik nem ültünk börtönben, azt gondolnánk, hogy bizonyosan indulatok munkálnak az emberben, ha börtönbe zárják és megfosztják a fiatal éveitől. Lucza Bélát „kivégezték”, kilőtték a két szemét az orosz harcosok. Ő nem börtönben ült, hanem a szeme világát adta. Túlélte a fejlövést, és én megkérdeztem tőle, hogy Béla bátyám, ha most eléd állítanám azt, aki kilőtte a szemedet, mit csinálnál vele? Tétovázott egy pillanatra, majd azt mondta: Egy büdös nagy pofont adnék neki! Az az ember, akit nyomorékká tettek, haslövést, tüdőlövést szenvedett, a szemét kilőtték, 19 éves kora óta vak, ennek minden hátrányával és stigmájával együtt, és ez az ember erre a kérdésre ennyit mond! Varró Csaba például mesélte, hogy amikor a cellája előtt vitték el a halálraítélteket akasztani, volt, aki azt kiabálta: „Magyarok, ne felejtsetek el! És ne bosszuljátok meg a halálomat!” És ő azt mondta erről: „Számomra ez volt a forradalom legszebb pillanata.” Hangsúlyozom, hogy ez a szintén halálraítélt 19 éves technikus – aki még jóformán nem is élt! – úgy érezte ott, a börtönben, hogy ez a forradalom legszebb pillanata.