Amióta az eszemet tudom, Kocsis Zoltán számomra a zenei zsenialitás szinonimája volt. Ilyennek képzeltem Liszt Ferencet vagy Bartók Bélát is, akik mintha egy örök jelenidőben a kortársaink lennének – de hát az a helyzet, hogy Kocsis volt a kortársunk. Aligha véletlen, hogy olyan elődökre asszociál az ember vele kapcsolatban, akik úgyszintén virtuózai voltak a zongorának, de közben valahogy a muzsika egészét is birtokolni tudták. Kocsis maga is szerzett zenét, de tehetsége és indíttatása sokkal inkább a karmesterség, a zenekarvezetés, a legnemesebb értelemben vett kultúraszervezés felé terelte.
A Nemzeti Filharmonikusok fő-zeneigazgatójaként nagy terhet vett magára, de az az igazság, hogy ez a teher egész intenzív életében ott volt a vállán. A tizennyolc évesen megnyert Beethoven-versenytől csak három év kellett neki a Liszt-díjig, vagyis olyan fiatalon a csúcsra ért, mint a sportolók vagy a balett-táncosok. Ikertehetségként kezelték Ránki Dezsővel, biográfiájuk is sokáig párhuzamosan alakult – a hetvenes évek kádári diktatúrája felismerte bennük a hidegháború frontvonalait áthágó, a nyelvi korlátokat zárójelbe tévő országimázs-lehetőséget. Kocsis azonban korántsem volt a rendszer bűnei fölött szemet hunyó, a napos oldal előnyeit kritikátlanul élvező kirakati ember: interjúi, nyilatkozatai rendszeresen vihart kavartak, nemcsak a zenei élet berkein belül, de a lefojtott közéletben is visszhangot keltettek.
Nem volt ez másként a demokráciában sem. Akkor a zongoraművész már ünnepelt karmesternek is számított: a bécsi, berlini, londoni, chicagói és San Franciscó-i szimfonikusokkal dolgozott. Számára más földi halandókhoz képest már sokkal hamarabb virtualizálódtak az országhatárok, és bizonyára a komolyzene egyetemessége is arra vezette, hogy sehol a világban ne alkalmazzon kettős mércét. Miközben tehát a muzsikában az elérendő isteni tökéletességre törekedett (saját bevallása szerint egy ízben, gyakorlás közben – és még véletlenül sem koncerten – sikerült is ezt megközelítenie), nem tett lakatot a szájára politikai kérdésekben sem. Korábban ez tételes rendszerkritikában nyilvánult meg, újabban pedig egyes kulturális jelenségek bírálatában. Ám miközben egyes kritikusai azelőtt Orbán-barátságot róttak fel neki, a kultúrából hiányzó pénzek felemlegetését Orbán-kritikaként értelmezték. Ez azzal a feltétlen elismeréssel együtt igaz, amely a kormányzat részéről a vitathatatlan, kiemelkedő kulturális és egyéb teljesítményeket övezi. Még Kocsis halálhírének közzétételében is megelőzte a médiát Balog Zoltán kultuszminiszter közösségi oldala.
Hovatovább feledésbe merül, hogy Kocsis Zoltán alapította Fischer Ivánnal együtt 1983-ban a Fesztiválzenekart is. Később ez a honi viszonyok között kivételes feltételekkel működő szimfonikus együttes már csakis Fischer nevéhez kötődött, és a politikai különállásokat hangsúlyozók igyekeztek a Nemzeti Filharmonikusok pendant-jaként beállítani. Holott tudni való, hogy a zene nem aktuálpolitizál; legfeljebb a zenészek. Fischer méltó módon emlékezett meg Kocsisról – ellenkező esetben ez bizonyára ugyanígy megtörtént volna.
Mi marad meg egy muzsikus életművéből? A komponista Kocsis Zoltántól például a Mózes és Áron című Schönberg-opera általa hozzáírt harmadik felvonása. Az előadótól a már befejezni nem tudott Bartók Új Sorozat. Az emberből meg a hit ereje, amely felkészült a halálra, mert békében volt az élettel.
Pótolhatatlan veszteség
A kormány és a Zeneakadémia saját halottjának tekinti a vasárnap, életének 65. évében elhunyt Kocsis Zoltán kétszeres Kossuth-díjas, Corvin-lánccal kitüntetett világhírű zongoraművészt. „A művészetben az örökérvényűségre kell törekedni – ez volt Kocsis Zoltán ars poeticája. Ennek az igénynek a szolgálatába állította mérhetetlen tehetségét. Mélyről jövő hitelesség, zeneművek tolmácsolásához csak a legnagyobbakra jellemző tudás és alázat tette őt a magyar kultúra kivételes alakjává” – olvasható az Emberi Erőforrások Minisztériuma méltatásában. „Vannak, akikről azt gondoljuk, örökké élnek. Akik olyan vitalitással végzik munkájukat, olyan elementáris kisugárzással léteznek, hogy úgy érezzük, nem foghat rajtuk a halál. Kocsis Zoltán ilyen ember volt” – emlékezett Vigh Andrea, a Zeneakadémia rektora. „Kocsis Zoltán zenei óriás volt, a ritka zsenik egyike. Hatása egész generációjára felmérhetetlen” – írta a Facebookon közzétett rövid méltatásában Fischer Iván Kossuth-díjas karmester, a Budapesti Fesztiválzenekar zeneigazgatója. „Kocsis Zoltán halálával pótolhatatlan veszteség érte a magyar kultúrát” – írta közleményében Tarlós István főpolgármester. „Kocsis Zoltánban az ösztönös zsenit és az enciklopédikus muzsikust vesztette el a világ” – írta Ókovács Szilveszter, a Magyar Állami Operaház főigazgatója az MTI-hez vasárnap este eljuttatott közleményében. (MTI)
Mentés