Az utókor kegyetlen (persze semmivel sem rosszabb, mint a kortársak), és minden jel arra mutat, hogy nagyon könnyen elfelejtik még a cukiskodó és jó fej szerzőket is – nemhogy a morcosabbakat.
Az 1904 és 1970 között élt alkotó, Pákozdy Ferenc, mint a műveiről igen szépen író Juhász Béla megjegyzi, igencsak szűkölködött azokban a szerencsés feltételekben, amelyek ahhoz lettek volna szükségesek, hogy nagy költővé válhasson. „De személyes, belső adottságai is diszharmonikusak voltak. Az igazi, a nagy költői tehetség számos tényezőjével rendelkezett, mindenekelőtt kivételes nyelvi erővel, bravúrokra képes alkotói készséggel. Ám híjával volt valaminek, talán a kitartó, szívós erőnek, az eltántoríthatatlan célratörésnek, a belső biztonságnak, a megtartó fegyelemnek, annak a súlyos, kemény fölszántságnak (sic!), amely mindenáron megkísérli a lehetséges teljeset. A nagy lobbanások embere volt, aki azonban védtelen nemcsak a világgal szemben, de saját túlérzékeny, tehát sérülékeny idegrendszerével szemben is. Sérelmek, amelyeken mások átléptek, neki kiütötték a tollat a kezéből. Szerencsés periódusaiban bámulatosan termékeny volt, viszont képtelen a kitartó, egyenletes alkotói koncentrációra.”
(Nem mellesleg ez az esszé tökéletesen összefoglalja a kétféle költői alkat közötti különbséget – a könnyen sérülő és elhallgató, nem elég kitartó költőt, a minden nehézségen átgázoló és végül diadalmaskodó költő ellenpárjaként –, illetve a kettő átmeneteit, aminek szép példája volt többek között Berzsenyi Dániel, aki könnyen sérült, és akinek kezéből Kölcsey kritikája azonmód kiütötte a tollat, mégis hatalmas és tökéletes életművet alkotott. Igaz, sok öröme nem telt benne.)
Pákozdynak fél évszázados költői pályáján mindössze három kötete jelent meg, azok is jórészt visszhangtalanul, és megtörtént az is, hogy elkobozták a könyveit – csak élete vége felé részesült némi megbecsülésben a debreceni Alföld folyóirat szellemi körének jóvoltából.
Nos, kérdezheti a kegyetlen utókor képviselője, ha ennyire jelentéktelen/szerencsétlen sorsú/ismeretlen szerzőről van szó, mégis miért foglalkozunk vele? Miért adják ki a könyvét sok évvel a halála után, miért gondozzák, írnak róla tanulmányokat, ismertetik meg a közönséggel?
Azért, mert az 1956-os forradalmi események magukkal sodorták az akkor már megkeseredett, nem feltétlenül irodalmi téren tevékenykedő szerzőt, és írni kezdett. „Nem volt tisztsége a forradalomban, ez talán szerénységéből is következett, de ha hívták és segítséget kértek tőle, azonnal ment. Egy kis füzetbe, a »Fekete könyvbe« pedig írta verseit, egészen március végéig. Egy kis kötetnyit” – írja róla a könyv másik utószavában Filep Tibor. A megtorlás részeként meghurcolták, börtönbe zárták, kihallgatták (ezt is mind versbe szedte).
A kötet verseit nem lehet és nem is kell az eseményektől elvonatkoztatva olvasni. Ez színtiszta és igen magas minőségű „alkalmazott költészet”. Mégis kiemelhetjük a formai bravúrokat, a már-már játékos megfogalmazásokat, amelyek ékesen bizonyítják, hogy szerencsésebb külső és belső körülmények között mekkora költővé válhatott volna Pákozdy. Nem is ragadnék ki idézetként néhány sornál többet – például a kihallgatását bemutató versből: „Este. Szemben egy szovjet ezredes. / Két magyar közt. Egy fordít, egy jegyez. // Hátam mögött egy ávós civil. Ő / ugyancsak nyájas. Szőke, őszülő. // Beszélgetünk az ezredes meg én. / Fölöttünk izzó, éles lámpafény.” Szerezzék be inkább, olvassák el, nem fognak csalódni.
Vásárhelyi Pákozdy Ferenc: Fekete könyv. Déri Múzeum, Debrecen, 2017.