Ryan Coogler filmje a szokásos szuperhősös sztereotípiák (egy hatalmas erő el akarja pusztítani az emberiséget, majd egy szupercsapat leszámol vele) helyett aktuálpolitikai kérdéseket helyez filmje középpontjába, és miközben a szokásos csúcsminőségű akciójeleneteket kapjuk, egy csupa fekete színészt felvonultató közép-afrikai királydrámába csöppenünk.
A blacksploitation elemeket nyomokban sem tartalmazó nagy költségvetésű film így próbál meg általános emberi kérdéseket megfogalmazni a politikáról és a hatalomról. Ennyiben pedig bátor húzás – és egyelőre kakukktojás – a járt utat járatlanért ritkán elhagyó hollywoodi stúdió- és képregényfilmek között.
T’Challa wakandai herceg, aztán király (Chadwick Boseman) mintha csak Douglas Murray angol újságíró The Strange Death of Europe: Immigration, Identity, Islam című pesszimista monográfiáját olvasta volna, amikor országa bel- és külpolitikájáról gondolkodott. Egy meteorittal a Földre érkező titokzatos szuperfémnek, a vibrániumnak köszönhetően technológiailag szuperfejlett képzeletbeli ország a Marvel képregényes és filmes univerzumában mindig is az abszolút bezárkózás politikáját folytatta, és ezen az új uralkodó sem kíván – a filmidőben – sokáig változtatni.
A wakandai politika fő iránya az, hogy a világ előtt a legszegényebb országnak állítja be magát, a fejlett világtól vagy az ENSZ-től mégsem fogad el semmilyen segítséget, büszke politikusai viszont gyakori szereplői a világszövetség találkozóinak. T’Challa apja, T’Chaka is egy ilyen beszéde közben lett egy gyilkos merénylő bombatámadásának áldozata Bécsben, még az Amerika kapitány: Polgárháború című 2016-os opusban.
Politikai elképzeléseik szerint a világ nem elég érett arra, hogy megismerje az általuk birtokolt technológiai fejlettséget: nem engednek be senkit az ország területére, se diplomatákat, se menekülteket („Ha beengedjük őket, akkor a problémáikat is beengedjük” – T’Challa mintha csak felmondaná Murray az iszlám menekültáradattal és integrációval foglalkozó könyvének egyik fő tételét), ráadásul nem segítenek senkinek, a technológiai fejlettségükkel kéz a kézben járó morális makulátlanságuk és felsőbbrendűségük ebben nem talál kivetnivalót.
Évszázadok óta tartó, kérdőjelek nélküli és sikeres rejtőzködésük pajzsán azonban szó szerint rést üt egy fegyverkereskedő akciója. A Bosszúállók: Ultron kora (2015) című darabban már megismert gátlástalan Ulysses Klaue (Andy Serkis) jelen filmben újra feltűnik, antagonistaként a hihetetlenül értékes vibrániummal akar új életet lehelni a kalasnyikovokba és elcsaklizott atomfegyverekbe már belefásult illegális fegyverkereskedelem világába.
S miközben az új király Fekete Párduc-jelmezbe öltözve és James Bondokat megszégyenítő kütyüarzenállal megpróbál vele leszámolni, más gondok is megjelennek a wakandai királyság csodálatos naplementékkel színezett horizontján. A külvilágot megismerő új wakandai uralkodó osztály már nem egyértelműen követné ősei politikáját: a király húga (az Oscar-díjas Lupita Nyong’o) és kémként aktív szerelme (Letitia Wright) erőltetné a szociális érzékenységű külpolitikát, határőrseregének kapitánya, W’Kabi (Daniel Kaluuya) pedig az aktív katonai segítségnyújtások híve.
Benne talál aztán szövetségesre a király amerikai száműzetésben felcseperedő unokatestvére, Erik Killmonger (Michael B. Jordan), amikor származására hivatkozva egy rituális párbajban legyőzi T’Challát, és így megszerezve a trónt, évszázados sebek után bosszúhadjáratot indítana az elnyomó fehérek ellen (nem véletlen a film címének utalása az 1966-ban alapított radikális polgárjogi mozgalom nevére).