Szerencsére az adásokat gondosan archiválják, így olyan különcök is hozzá tudnak férni, akik vasárnap délben inkább azt hallgatják, ahogy a gyerekük játszik az idegeiken. Rádiót hallgatni eleve csak háttérzene gyanánt szoktam – kedvencem a Bartók, mert ott a műsorvezetők olyan szépen és nyugodtan beszélnek, hogy az is tökéletes háttérzene, ha nincs zene.
Nemcsak a szerkesztő-műsorvezető Viola Szandra tud értelmesen, érthetően, magyar nyelven beszélni, hanem meghívott vendégei is – aki nem érti, hogy ez miért nagy dolog, az boldog ember, aki még nem keresett egyre fokozódó belső szorongással fél órákon át olyan rádióállomást vezetés közben, ahol legalább artikulálni és hangsúlyozni tud valaki.
A zenei betétek ugyan borzalmasak (ami nem hallgathatatlant jelent, hanem a szokásos, unalmas „bevásárló”-zenét – a témák horderejéhez valami szimfonikus jobban illene, de hát én már csak ilyen sznob vagyok), de legalább rövidek. De a lényeg, vagyis maga a beszélgetés: páratlan.
Végre valami, aminek valódi tétje van! Idejét se tudom, mikor éreztem ezt utoljára. Én, aki pódiumbeszélgetéseken és mindenféle nyilvános, értelmiségi vitákon rég kifejlesztettem magamban a nyitott szemmel, érdeklődő tekintettel való alvás képességét, most minden egyes mondattal vitába szállok, vagy épp helyeslem, olykor meg önfeledt gólörömmel ugrok föl: jól megmondta!
Szenvedélyesen drukkolok Vörös Istvánnak, hogy képes legyen normálisan elmagyarázni kreatívírás-szemináriumainak metodikáját, és olyan csalódott vagyok, mikor nem sikerül neki, mintha a fiam hozott volna egyest olvasásból.
Ugyanilyen elánnal szurkolok Viola Szandrának is, hogy normálisan be tudja fejezni azt a több, összetett körmondatból álló kérdést (biztosan dobogós a „világ leghosszabb interjúkérdése” világbajnokságon) a posztmodern lírai én töredezettségéről és a költészet hiányáról, amit Acsai Rolandnak tesz föl a Szellemkócsagok és a Betondzsungel című kötetei kapcsán.
Már a kérdés is kész esszé, a riportalany pedig egy percre nem jön zavarba, szépen rávágja: bizony, összefüggések képezik az identitását.
Haász János egy Janikovszky-prózákkal fölállított párhuzamnak köszönhetően eléri, hogy megbocsássam a svéd típusú gyermekversek zsánerének létezését.
Szalay Károly gondolatmenetében a Szamothrakéi Niké és a szentkultusz összefüggéséről akkora űrt érzek egy ponton, hogy nyomban föl is írom Az ötödik evangélista című, legújabb művét a kötelezők közé.
Hallgatom a József Attila-díjas írót, irodalomtörténészt, és fejemhez kapok: hogy is nem jutott eszembe már pénteken valami munkám kapcsán, hogy az egész Újtestamentum görögül volt eredetileg, Mátét kivéve?
Vagy itt van Farkas Adrienne kollégánk borzongatóan pontos mondata egy másik műsorból arról, hogy ma az újságírókat csak arra használjuk, hogy gyorsan megegyük őket, nem szépérzékünk kielégítésére.
Valódi tartalmi summázatot meg sem kísérlek, a fentiekkel csak egy hangulatot akartam érzékeltetni. Azt, hogy itt olyan emberek beszélgetnek, akik értik egymás nyelvét, mert érteni akarják, mert nyelvünk (Nyelvünk) a szenvedélyük.
Nem ideológiákból, elképzelésekből, elméletekből rakott bábeli tornyok dülöngélnek egymás felé – a másik önmaguk alá temetésének nem titkolt szándékával –, hanem emberek, akiknek közölnivalójuk van az irodalomról.
Azon túlmenően pedig bizonyos végső kérdésekről van közölnivalójuk, amik jelenleg legegyszerűbben a művészetek nyelvén tárgyalhatóak, mert – hogy Hamvas Béla egyik alapgondolatával éljünk – még ez a nyelv kompromittálódott a legkevésbé.