A következő évben létre is jött a Helikon Íróközösség, amely nem volt soha szabályos, a hatóságok által bejegyzett társaság, a valóságban akkor élt, amikor a Kemény János által meghívott írók nyaranta a marosvécsi kastélyban vendégeskedtek, és ott az erdélyi magyar irodalom és művelődési élet gondjait megbeszélték. Az első találkozón, 1926-ban huszonnyolcan voltak, az utolsón (amelyet a háború miatt már Kolozsváron tartottak), 1944-ben már ötvenöten.
A marosvécsi csoportosulás azonban több volt, mint egyszerű „eszem-iszomja” az íróknak, minden év hozott valami újat: könyvkiadást, lapalapítást, népkönyvtárakat, felolvasóesteket, szabadegyetemeket, irodalmi esteket. 1928 pünkösdszombatján elhagyta a nyomdát kiadványuk, az Erdélyi Helikon folyóirat első száma. A trianoni döntést követő időszakban több sikertelen vagy félig sikeres folyóirat-próbálkozás után az Erdélyi Helikonnak 15 teljes és két csonka évfolyama jelent meg, eleinte évente tíz, később tizenkét alkalommal, 80-100 oldalas terjedelemben. A két háború közötti romániai magyar irodalom legrangosabb folyóirata volt.
Ennek a rendkívüli írói csoportnak, illetve folyóiratnak és annak a rendkívüli embernek, akinél nagyobb mecénást nem ismer az erdélyi kultúrhistória, emlékét több alapítvány és a Kemény család örökösei ápolják Magyarországon és Erdélyben is; idén volt Budapesten az Erdélyi Helikon íróinak ötödik, jubileumi ünnepsége.
Emlékezzünk mi is háromra közülük, akiknek idén kerek évfordulójuk volt. Ketten – Reményik Sándor és Kovács Dezső – ott voltak az alapítók között, a harmadik – Kiss Jenő – akkor még túl fiatal volt, a következő évben jelent meg az első verse, és rövidesen csatlakozott a közösséghez.
Nem hősi dolgok regélője
A nyolcvan éve halott Kovács Dezső (1866–1935), az író, kritikus, szerkesztő ötvenhárom esztendőt töltött el, először diákként, majd tanárként a Kolozsvári Református Kollégium „nehéz fedele” alatt. Híres tanítványai közé tartozott többek közt Áprily Lajos, Kós Károly és Szabó Dezső is. Ha csak egy mondatot fölvillantunk önéletrajzi jellegű visszatekintéséből, abból is jól látni, milyen finomságokkal, érzékeny meglátásokkal volt teli írásművészete.
„Te roppant terjedelmű, súlyos, nagy, komor század ülte, hallgatag és egyben zsibongó, titokzatos és egyben meghitt, édes, meleg hajlék, gyermekségem és ifjúságom nélkülözéseinek, örömeinek és reményeinek, férfikorom munkájának és gondjainak fészke: megbocsáthatod-e valaha gyermekednek, hogy első látásra semmiképpen sem nyerted meg a tetszését?”
Ami elsőre nem volt ínyére, abba beleszeretett. Itt lett helyettes tanár, majd rendes tanár, „professzor”, eme háttér röpítette első hírneve felé, az A dráma és regény határa (1894) című irodalomesztétikai tanulmányának megírására. A kollégiumban barátkozott össze Thury Zoltánnal, a századvég későbbi híres írójával, aki szinte testvérként állt mellette, mi több, ösztönözte a szépírói pálya minél ékesebb befutására.
Ám a tanári és szerkesztői munkálkodása mellett – két évig (1898–99) az általa indított, hetente megjelenő szépirodalmi és társadalmi újságot, a Kolozsvári Lapokat irányította – sok időt áldozott a szépirodalomra. Tárcajellegű, zamatos, szép magyarsággal megírt novellái, humorban sem szűkölködő aforizmái (A tudós – Brassai Sámuel) – noha a két nagy, Petelei István tömörebb, Thury Zoltán drámaibb – érdekes egyéniséget mutatnak. Kovács nem a hősi dolgok regélője volt, hanem az apró életmozzanatok – az élet peremére szorult emberek, a sors könyörtelensége révén megpörgetett kispolgárok, az így-úgy meghasonlott művészlelkek keserű vagy édesbús történeteinek – a rögzítője.
Több ilyen jellegű szépprózai kötetét is érdemes forgatni (Apró komédiák – 1900, Apostolok és csavargók – 1924, Kollégiumi történetek és egyéb elbeszélések – 1936), de aki az életpálya összefüggéseire is kíváncsi, annak a Kriterion Romániai Magyar Írók sorozatában megjelent, kitűnő bevezető tanulmánnyal ellátott (Nagy Géza) A kísértő (1970) című könyvet ajánlom. Színészportréi (Szentgyörgyi István, Blaha Lujza, Poór Lili) ugyancsak figyelmet érdemelnek.
„Árva nemzetség”
A százhuszonöt éve született Reményik Sándor (1890–1942) – akár tudomást veszünk róla, akár nem – a XX. századi magyar líra egyik gyöngyszeme. Tehát nem csupán Erdélyé a kincs, hanem az egyetemes magyar irodalomé is. A legerdélyibb költő. Aki szívesen társalgott az Istennel éppúgy, mint a kozmosszal, de sosem felejtette, miként Végvári álnéven énekelte a zúgó veszélyt, az elveszejtés tragédiáját, honnan vétetett. Mert, ahogyan a Végvári-versek (1918–1921) bevezetője mondja, „Kincses Erdély mindenestül prédára jutott”? Ezért is, de még inkább az önbecsülésünk jogáért.
A máglya tetején áll a veszendő magyarok maroknyi hadával, szép halált kívánván (A máglya tetején), ám sűrű könnyek közt is az emberhez – a kisebbséghez – méltó életért perel. „Kelj fel, népem”, hangzik (Mint Jób…), majd másutt: „Egy lángot adok, ápold, add tovább” (Örökség). Mintha forradalmár volna, úgy süvít bátorító szava, közben halk bársonyba csomagolja betegségét. A csönd melankóliája fonja körül a fáradékony testet.
Ha kimondjuk nevét, azonnal költészetének antológiadarabjai, az Eredj, ha tudsz, a Templom és iskola, s az Ahogy lehet jut az eszünkbe. Mindhárom a magatartás az önmagunk megőrzésének az iskolapéldája. Politikus felhanggal? Inkább az építkező remény igézetében.
Miközben – tragédiás létállapot – „Erdély harangoz, harangoz a mélyben”, a költői pszichikum bejárja az emberlét összes lépcsőjét, amelynek fontos grádicsa: élet és halál. Mítoszi, bibliai utazások – a verseket tekintve mindig, mindenkor a Nyugat bűvkörében – a megnevezhetetlen szépség és a szerelem (szeretet) lugasa körüli bolyongás jellemzi eme törékenységében is erős fáklya lobogását.
Reményiket a fény mögötti fény – van hozzá mennyei grádicsa –, az élet tiszta, meghitt perceinek a hóhullása érdekli. Emlékeivel a végtelen felé bolyong, Istent szólító igyekezetében a tenger (vagyis Erdély) imazsámolyára térdepel. Mindegyik sora lélektisztító.
Nála az elveszett arany megtalált arany. A lelke kalitjában őrzött színes madár mi más volna, mint a szabadság. Ezt röpteti, dédelgeti, hogy átplántálhassa szeretett övéire. Finom muzsikájú verse ezért lármafa is.
Korai verse, a Reinkarnáció nem akármilyen fohász. „Ha adsz nekem részt a feltámadásban / Ó add Uram, támadjak fel virágban / Harangvirágban örvények felett / Himbálják a viharok a kelyhemet.”
Kívánsága, mert lírája eleven, szerencsére meghallgattatott.
„Mindenütt leszek”
Talán mert egy Dsida Jenője, egy Áprily Lajosa is – hogy két szellemi várvédőt említsek – van az Erdélyi Helikonnak, a húsz éve halott Kiss Jenőre (1912–1995) kevesebb fény jut. Alighanem igaztalanul. A szinte matuzsálemi kort megért költő harmincnégy egyedi kötetet mondhat magáénak, hát még hol vannak remekmívű műfordításai! Prózát, emlékezést, tanulmányjellegű esszét is írt, de főképp költészete miatt érdemes főt hajtani a kolozsvári alkotó előtt. Még akkor is igaz a megállapításunk, ha tudjuk, a romániai (erdélyi) magyar líra hallatlan erejű, amelynek legjobbjai az egyetemes magyar irodalmat is gazdagítják.
Kiss Jenő már tizennyolc évesen verssel jelentkezett a Brassói Lapokban, és első kötete, az 1937-ben megjelent Kormos üvegen már jól kijelölte versének jellemzőit: nyugatos formakultúra, impresszionista hangulat: „Friss méhedet / velem terhelted drága, / csavargattál / szerelmed pólyájába” (Egyszerű szeretet verse); „Ó, nyírfa! te szép illat-áldozat, mit / a jámbor Föld mutat be Istenének, / levegő nem nyom el, szél meg se hajlít, / mint Ábel áldozata szállsz az égnek” (Nyírfa). Ez az abszolút költői tollról árulkodó vers később komorabb lesz, kisebbségi sorsot éneklő, fanyarabb és céltudatosabb, de fő ereje – lírai frissessége – mindvégig megmarad. (Nekem olyan példányom van a pályakezdő kötetből, amelyben közös Erdélyi Helikon tábla alatt Kiss Jenő Dsida Jenő és Szemlér Ferenc társaságában sütkérezik.)
Később szonett köszönti Márton Áron püspököt, s a hazaérkezés (mindig csak haza!) jó ízében az otthont jelentő boldogság kap hangot: „Nincs szebb, nincs boldogítóbb, mint leülni / a megváltott helyünkre, / s a kék üveg fényében megkékülni, / mint vizek messzi tükre” (Hazafelé). A második kötet jellemzője? A Kolozsvár-hangulat biblia hangulattal, és a magára ébredés örömujjongásával keveredik: „El-elcsukló hanggal / zengem: itt a hajnal!” (Erdélyi magyar).
Később a vers (ötvenes, hatvanas évek) egy kissé a társadalmi elvárásokhoz idomul, de a költő tudván tudja, hogy a kalitkában – bármily szoros is a lelket ugyancsak szorongató rács – nem halhat meg a madár. Az „Együvé zárva a halállal” töredékessége – formátlan forma – a költő betegségéből fakad, a „Miért fájok, mint a seb?” pedig emberlétünk kiismerhetetlen, a kozmoszi fényben is megdidergő titkaiból. Jövőt látó bölcsessége saját lírájának az értékhatárait is kijelöli. A Végrendeletben olvashatjuk: „A holtom után ne keressetek, / Leszek sehol – és mindenütt leszek”.
Kiss Jenő kitűnő műfordításairól – többek közt Eminescut, Cosbucot, Bacoviát, Blagát magyarította, nem beszélve a román népköltészet könyvhegyekre rúgó jeles darabjairól (A bárányka, Novákékról szól az ének, Szarvasokká vált fiúk, Márk vitéz stb.) – kell-e dicsérőbb jellemző: eredeti magyar versnek is elmennének.