– A választások előtt beszélgettem mindkettőjükkel, külön-külön. Azok az interjúk akkor nagyot szóltak.
Nacsa Olivér: – Fontos pillanatban beszélgettünk, azóta sok minden történt. A választások előtt volt bennünk némi aggodalom, hiszen voltak olyan előjelek is, amelyek alapján nem feltételeztünk ilyen egyértelmű sikert.
Bagi Iván: – Úgy tűnik, kissé túlértékeltük az ellenzékben rejlő akkori politikai potenciált. Mindenesetre náluk önbizalomban akkor sem volt hiány.
N. O.: – Az előzmény pedig egy konkrét eseményhez köthető, és ez az időközi hódmezővásárhelyi polgármester-választás. A hódmezővásárhelyi kudarc után mindenkiben volt egy kis bizonytalanság a konzervatív győzelmet illetően.
B. I.: – De mégis szükség volt erre a pofonra, hogy a jobboldali szavazókat felébressze.
N. O.: – Én úgy érzem, hogy akkoriban sokan félreértelmezték, helytelenül ítélték meg az ottani eredményeket, hiszen kivetítették az országos politikára. Visszatérve az elhíresült márciusi interjújához: a legerőteljesebb mondata talán az volt, hogy ha a baloldalnak járnak a közéleti megszólalók, akkor a jobboldalnak is. A baloldali médiában ez verte ki a legjobban a biztosítékot.
N. O.: – Főbenjáró bűnnek tartják, ha egy jobboldali érékrendű művész közéleti kérdésekben megnyilvánul. És így, ezekkel az elítélő, heves reakciókkal kettős mércét alkalmaznak.
B. I.: – Illetve szerintem abból, hogy az ember humorista, még nem következik az, hogy értéksemlegesnek kell lennie. Ennyi idősen hogy is lehetnénk azok? Amíg az ember fiatal, és a „kísérletezés állapotában van” – ahogy Thomas Mann A varázshegy című regényében ezt a fogékony időszakot oly találóan jellemzi –, addig bőven van ideje eldönteni, hogy a személyiségéhez melyik értékrend áll a legközelebb, ha egyáltalán el akarja dönteni. Húsz évvel ezelőtt még teljesen igaz volt, amit ezzel a témával kapcsolatban az egyik idősebb barátom hangoztatott, hogy ő bizonyos dolgokban konzervatív, más dolgokban liberális, megint más dolgokban baloldali. Ugyanakkor most már olyan elviselhetetlen mértékben polarizálódott és kiéleződött globalizálódott világunk jelene és ezzel együtt a jövője is, hogy ez az állítás már nem állja meg a helyét.
– Egyértelműen kell állást foglalni?
B. I.: Én csak a magam nevében tudok nyilatkozni, de szent meggyőződésem, hogy nem lavírozhatunk örökké a különböző értékrendek között, ahogy éppen jólesik, mert ez a mentalitás előbb-utóbb megbosszulja magát.
N. O.: Erről sokszor eszembe jut az első fellépésünk a Magyar Rádió márványtermében, 1996-ban, amikor elindultunk a pályán. Akkortájt a Horn-kormány volt hatalmon. Tizenhat éves voltam, Iván tizenkilenc. Távol állt még tőlünk a politika világa.
B. I.: – Más dolgokkal voltunk elfoglalva.
N. O.: – Leírhatatlan, mámoros állapotba kerültünk annak a felfoghatatlan ténynek a hatására, hogy egyszer csak ott találtuk magunkat azok között a csodálatos művészlegendák között, akiken mi is felnőttünk.
B. I.: – Kezelni kellett valahogy a hirtelen jött népszerűséget is, ami sokkal nagyobb volt, mintha történetesen valaki ma indulna el ezen a pályán. A mai 103 magyar nyelvű csatornával szemben akkor még csak kettő volt. Szóval hihetetlen változást jelentett ez az életünkben.
N. O.: – És azok az elismerések, díjak is, amiket akkor kaptunk.
– Mikortól kezdte érdekelni önöket a politika?
N. O.: – 2006-ban a budai Várban volt egy fideszes nagygyűlés, amelyiken már részt vettem, akkor kezdett el intenzíven érdekelni a politika. Illetve nem titok, hogy 2004-ben interjút adtam a Heti Válasznak, amelyben szintén részletesen beszéltem a keresztény-konzervatív értékrendemről. Ez akkoriban sokakat meglepett. De az életkori adottságokon túl én úgy látom ezt a kérdést, hogy előadóművészként, közszereplőként a tevékenységünkkel akaratunk ellenére is közvetítünk valamilyen értékrendet, és ez felelősséggel jár. Ezért tartjuk különösen fontosnak, hogy időnként megszólaljunk és elmondjuk a véleményünket, felhívjuk a figyelmet arra, milyen nagy jelentősége van annak, hogy megőrizzük a múltunkat, nemzeti identitásunkat, és hűek maradjunk ahhoz a keresztény családmodellhez, amely kiállta az évezredek próbáját.
B. I.: – Nálam sajnos ez másképp alakult. Én a családomból nem tudtam olyan mintákat hozni, mint Olivér. Sőt valójában én sosem éltem családban. Gyökértelen életem során teljesen ki voltam szolgáltatva a véletlen szeszélyeinek, jóformán egész gyerekkoromban senkire sem számíthattam. Akár el is kallódhattam volna. Az volt a legnagyobb szerencsém, hogy a döntő pillanatokban mindig mély érzésű, intellektuálisan erős, művelt, nagy tudású emberekkel hozott össze a sors, akikkel gyorsan összebarátkoztam. A legalapvetőbb dolgokra tehát ők tanítottak meg. Meglehetősen közel állt hozzám a jobboldali-keresztény értékrendjük, könnyen azonosulni tudtam vele. Természetesen hálás vagyok a nővéremnek, hogy tízéves koromban kivett az intézetből és örökbefogadott néhány évre, de az alatt a pár év alatt leginkább az időjárás aktuális változása alakította a személyiségemet, az eső, a szél, a napsütés, télen pedig a havazás. De az iróniát félretéve: árva gyerekként különösen fontos volt az állandóság, hogy legyen talaj a lábam alatt, hogyha egy mód van rá, ne gyökértelenül éljek. Ezért a legszebb dolog számomra családban élni, békében, szeretetben, harmóniában, úgy, hogy közben hűségesek vagyunk a közös múltunkhoz, egymáshoz és önmagunkhoz is.
N. O.: – Tulajdonképpen Iván példája kifejezően megmutatja, mennyire fontos jó emberekkel jó időben találkozni. Főleg abban az életkorban, amikor az ember személyisége még alakulóban, formálódóban van.
– A kollégák, akikkel a televízióban dolgoztak, próbálták az önök világnézetét befolyásolni? Volt valaha ilyen konfliktusuk?
B. I.: – Nem, hála istennek, e tekintetben sosem kellett feszült, rossz légkörben dolgoznunk.
N. O.: – Olyan kollégákkal, akikkel rendszeresen dolgoztunk, soha semmilyen konfliktusunk nem volt. Abban hiszek, hogy a tehetség és a szakmaiság felülír mindent, olyankor is, mikor egy-egy tőlünk eltérően gondolkodó kolléga eljön a műsorunkba vagy más módon kerül velünk kapcsolatba.
B. I.: – Szerintem a szorgalom és a tehetség felülírja az egyéb megfontolásokat. Ha művészetről beszélünk, nem lehet más szempont.
N. O.: – Másrészt több helyen is elmondtam már, hogy milyen fontosnak tartom, hogy a felek között kialakuljon egy értelmes párbeszéd.
– Nacsa Olivér viszonya a kultúrához producerként is megmutatkozott, egy ideje pedig újabb területtel próbálkozik.
N. O.: – Igen, a köztelevízió Kult30 című műsorában műsorvezetőként dolgozom, és ez azért nagy boldogság számomra, mert a közönségnek egy másik arcomat is megmutathatom.
B. I.: – Olivérhez hasonlóan nekem is van egy másik, komolyabb oldalam: ez pedig nem más, mint a szépirodalom. Eddig összesen nyolc könyvem jelent meg, a kilencedik egy verseskötet lesz – A törődés eredete –, amelynek megjelenése februárban várható. Szóval büszke vagyok arra, hogy a magunk lehetőségeihez mérten egyszerre több műfajban is igyekszünk nyomot hagyni. Olivér például már jó ideje tevékenykedik kulturális menedzserként.
– A Budavári Palotakoncertek nagyon sok emberhez eljutottak, de mennyire kötik ezt Nacsa Olivér nevéhez?
N. O.: – Idestova hat éve annak, hogy megálmodtam és producertársammal megvalósítottam ezt a különleges eseményt, amelynek kapcsán számos alkalommal szólaltam már meg. A televíziós közvetítések elején pedig mindig mondok egy ünnepélyes köszöntőbeszédet. De a hétköznapi visszajelzések során is azt tapasztalom, hogy magát a brandet elsősorban az én nevemhez kötik.
B. I.: – Így sokkal több emberhez jut el az operett műfaja.
N. O.: – Reneszánszát éli a műfaj, és a minden évben jelentkező Budavári Palotakoncert egy emblematikus zászlóshajója lett, ami azáltal, hogy a zárt színházi térből áthelyezte az operettet egy elegáns polgári környezetbe, nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a műfaj visszakapja méltó rangját. Ráadásul azzal, hogy ez a rendezvény az augusztus 20-i ünnepek záróprogramja a magyar köztévében, több millió emberhez jut el. Az elmúlt években pedig az esemény többnapos fesztivállá érett, kiegészülve a népzenével és a néptánccal, valamint a klasszikus zenével, hiszen csatlakozott hozzánk a Magyar Nemzeti Táncegyüttes és a Nemzeti Filharmonikusok.
– Az előző rendszerben eléggé félrepozicionálták az operettet.
N. O.: – Nagyon, de ez érthető.
B. I.: – Ennek a csodálatos műfajnak a történetei a múltunkról szólnak, és sok esetben találhatók bennük történelmi vonatkozások. Éppen ezért a szocializmus éveiben megpróbálták a vásári komédia szintjére zülleszteni.
N. O.: – Ez egy ízig-vérig magyar műfaj, hiába próbálják az osztrákok a magukénak mondani Lehár Ferencet, Kálmán Imrét, ők soha nem fogják tudni ezt a műfajt olyan szinten művelni, mint mi. Mint említettem, reneszánszát éli az operett, és a köztévének is sok olyan tervünk és koncepciónk van beadva, amely újabb lökést adhat majd neki. Egy szó, mint száz, az operett manapság hihetetlenül népszerű, jó nézettségeket produkál. Remélem, hamarosan eljutunk oda, hogy úgy kezeljük, mint egy országimázst építő hungarikumot.
– Térjünk vissza a Kult30-ra!
N. O.: – A kulturális élet színe-java megjelenik a műsorban, a prózai színháztól a zenés színházon keresztül az irodalmon át az egyéb művészeti ágakig. Nagyszerű dolog, hogy hétről hétre továbbadhatom az üzenetet egy olyan világban, ami finoman szólva is komoly értékválságban szenved. A kereskedelmi és közösségi média gyökeres átalakulása többek között ezt hozta magával. Ezért is vagyok hálás, hogy a köztelevíziónál dolgozhatunk, ahol messzemenően megbecsülik a tehetségünket és bíznak bennünk. Nekünk rangot jelent itt lenni.
B. I.: – Éppen ezért hosszú távra tervezünk a közmédiában.
N. O.: – A mai kereskedelmi csatornák világa igen távol áll tőlünk. A legnagyobb problémám azzal van, hogy olyan embereket emelnek fel, akik mögött nincs teljesítmény. Régen a színészek, televíziós műsorvezetők számítottak sztárnak, most pedig kezdenek teljesen kiszorulni a piacról.
– Közismert, hogy önök nagyon sokban különböznek. Hogy tudtak ennyi ideig együtt maradni?
B. I.: – Nagy szerencse a mi párosunk történetében, hogy világnézeti szempontból sosem volt köztünk vita: ugyanaz az értékrendünk, illetve rendkívül hasonló a kultúrához való viszonyunk. A mienk egy sorsszerű találkozás volt.
N. O.: – Ráadásul gyerekfejjel, együtt indultunk el a felnőttkor felé, tanúi voltunk egymás személyiségfejlődésének. Csak azt kívánom minden párosnak, hogy legalább olyan hosszú ideig maradjanak együtt, mint mi.
– Mennyire befolyásolják az önök munkáját a közéleti megnyilvánulások? Nacsa Olivért azzal támadták, hogy nyilatkozataiban felmondta a kormánypropagandát.
N. O.: – Esetleg az nem jutott az eszükbe, hogy valaki csak józan ésszel gondolkodik egy egyértelmű kérdésről? Világlátott emberként jelentem, némi éllel, hogy Nyugaton a helyzet változatlan.
B. I.: – Én azt nem értem, hogy miért kell állandóan megvédeni azt, ami nyilvánvaló. Miért azok kényszerülnek folyton védekezésre, akik normálisan gondolkodnak?
N. O.: – De reméljük, hogy észhez térnek azok, akiknek kell, s békés és boldog karácsonya lesz mindenkinek!
B. I.: – Így legyen!