– Ön Erdély művelődéstörténetével foglalkozik. Mi igézte meg benne?
– Kővári László történész mondta, hogy Erdély egy gazdag, de ismeretlen múzeum. Ezzel persze nem azt akarom sugallni, hogy avítt dolgokkal van tele, hanem azt, hogy élővé kell tennünk ezeket a régiségeket, személyiségeket és témákat, amelyeket magában rejt. Munkámmal ezt a gondolatot szolgálom. Engem Erdély sokszínűsége fogott meg; nemcsak az, hogy az ó- és az
újtranszszilvanizmus szellemében szólva Erdély a három nemzet hazája, hanem abban is, hogy az ottani magyarok főleg gondolkodásmódjukban különböznek a magyarországi magyaroktól.
– Ezt a gondolkodásbeli különbséget mire érti?
– Például lelkileg más formában is érintette őket a trianoni döntés. Kisebbségivé válva s mégis magyarnak maradva kellett megtalálni a módját életük továbbvitelének. Magyarországon azok, akik Trianont nem tartják nemzeti tragédiának, fel szokták róni, hogy mi csak siránkozunk. Ebben részigazság van, mert a Nyugatot jeremiádáink soha nem hatották meg, s ebből tanulni kellene. Erdélyben kellett rájönnöm arra, hogy ez ott mást is jelent. Mi mindig 1920-ban gondolkodunk, viszont Erdélyben már 1918-ban elkezdődtek az átalakulások: Kolozsvárra 1918 karácsonyának vigíliá-ján vonultak be a román csapatok, és a következő tavasszal már átvették az egyetemek és a nagy közgyűjtemények feletti rendelkezést, a közigazgatást, a köztisztviselőket hűségesküre kötelezték, pedig hol voltunk még akkor a béke-szerződéstől?
– Egy pesti srác hogyan fedezte fel Erdélyt a szocializmusban?
– Erdélyt nem a politikai vagy turisztikai oldaláról, hanem az irodalom, a művelődés és a művészet szempontjából fedeztem fel. Nagyon jó tanáraim voltak a gimnáziumban, akik az erdélyi írók műveit is becsempészték óráikra, ezek közül az első nagy élményem Kós Károly Varju nemzetség című regénye volt. Amikor felvételiztem az
ELTE-re, megkérdezték tőlem, hogy mit szeretnék csinálni, ha bölcsészként végzek, amire azt feleltem, hogy meg szeretném írni Kós Károly monográfiáját. Nem törtek ki harsány nevetésben, de azért jót kuncogott a tanári kar.
– De ön nevetett a végén, hiszen végül megírta a Kőből, fából házat… igékből várat című könyvét. Kós ennyire erősen hatott önre?
– Mielőtt elmélyedtem volna munkásságának sokszínűségében, először az arca ragadott meg. A barázdált, millió ránccal rovátkolt arc, amiről kis túlzással le lehetett olvasni Erdély egész történetét. Kós esetében nem lehet szétválasztani sokféle tevékenységét, hiszen ezek összefüggenek és mindegyik alapja Erdély. Erdélyért dolgozott, tervezett, írt, festett és politizált, vagy úgy is mondhatnám, hogy mindenfajta tevékenysége politikai megnyilvánulás volt, amellyel egyfajta hitvallást fejezett ki. Születésének századik évfordulójára jelent meg az általam szerkesztett tisztelgő kötet. A sorkatonaság után, 1978-ban jártam kint először Kolozsváron. Első utam alkalmával megismerkedtem egy ottani lánnyal, aki később a feleségem lett. Kutatni 1981-ben voltam először, ám ez az utam már nem végződött annyira szerencsésen.
– Mi történt?
– Olyan embereket kerestem fel, akik ismerték vagy kapcsolatban lehettek Kós Károllyal, és beszélni tudtak a munkásságáról, az életéről. Többek között Debreceni László műépítésszel találkoztam, aki bevallottan Kós szellemi követője volt, még grafikai stílusában is, a mai napig sokan összetévesztik grafikáikat. Visszautazásomkor a határon félreállítottak, és akkor kiderült, hogy pontosan tudták, melyik napokon kiket kerestem föl. Úgy bukhattam le, hogy egy börtönviselt református lelkészt, Dobri Jánost is megkerestem, akit megfigyeltek, ezért könnyen besétáltam ebbe a kelepcébe. Hosszas kihallgatás után öt évre kitiltottak Romániából a be nem jelentett Kós-kutatás miatt. Ez rosszul érintette a magánéletemet is, hiszen házasodni szerettem volna, de nem engedtek be Erdélybe, s két évig nem találkozhattam menyasszonyommal.
– Kóshoz hasonló egyszemélyes intézmény volt a kolozsvári Kelemen Lajos (1877–1963) levéltáros, tudományszervező, akivel ön szintén sokat foglalkozott.
– Kelemen Lajos nagyon korán megtanulta tisztelni a múltat, igyekezett mindent összegyűjteni, amiben az erdélyi múlt lényegét meglátta, és ezeket megmenteni, kutathatóvá tenni. Az arisztokraták levéltárait is begyűjtötte, és mivel ezek egyik nemzedékről a másikra öröklődtek, sokáig elzárkóztak attól, hogy közgyűjteménybe adják őket. Amikor látták, hogy Kelemen milyen komolyan veszi feladatát és valóban rendszerezi, feldolgozza, akkor nagyobb bizalommal adták át.
– Őt miért tartják az erdélyi tudományosság egyfajta szürke eminenciásának?
– Kelemen Lajos olyannyira felfejlesztette az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltárát, hogy amikor 1949-ben államosították, már egymilliós állománya volt – amikor megismerhette, mindössze negyvenezer tétellel büszkélkedhettek. Sajnos Kelemennek nem volt lehetősége tudományos fokozatot szerezni, egyszerűen nem volt pénze kinyomtatni disszertációját. Bebizonyította, hogy egyetemi katedra nélkül, pusztán saját személyiségével is tud kutatókat nevelni. Szinte mindenkire hatott, aki megfordult levéltárában: mindenekelőtt Szabó T. Attila nyelvészprofesszorra és Jakó Zsigmond történettudósra.
– Kelemen segítségével készült el Balogh Jolán művészettörténész Erdély reneszánsz művészetéről szóló, fiókban maradt munkája – Az erdélyi renaissance –, amelyet nemrég adott ki az Attraktor Kiadó.
– De az írók is megkeresték, amikor egy-egy témához történelmi segítséget kértek, például Nyirő József vagy Passuth László, de Móricz Zsigmondnak is sokat segített az Erdély trilógiá-
hoz: megmutatta neki a megmaradt korabeli emlékeket, és elküldte az írónak az ő „látomány”-át. A nagy fejedelem első fejezetében Bethlen Gábor a fehérvári templomtorony körül különleges alakzatba rendeződött felhőket látott. Ezt a jelenetet Kelemen Lajos élte át a kolozsvári Szent Mihály-templomnál, és megírta levélben Móricznak. A regényben köszönetképpen megörökítette segítője alakját a mindentudó Kelemen deák személyében. Balogh Jolán ugyancsak hallotta, hogy milyen jól ismeri az erdélyi történelem és múlt forrásait, ezért ő is megkereste.
– Miért fontos ez a könyv?
– Balogh Jolán kötete az erdélyi reneszánsz késői, 1541 utáni időszakát mutatja be, és munkásságának legnagyobb jelentősége az, hogy sok forrásanyagot tárt fel és tett közzé, enélkül pedig nem lehet kiindulni. Bárki kitalálhat egy hangzatos elméletet, de az alap nélkül mit sem ér. Ő írta le először az erdélyi virágos reneszánsz művészettörténeti jelentőségét, ezt a jelzős szerkezetet is ő alkotta meg, mivel Erdélyben például a karzat- és mennyezetfestményeken szívesen alkalmazták az itáliai reneszánsz formakincseit. A nyugati stílusok mindig megjelentek Erdélyben, ezek közül főleg a gótikát szokták kiemelni, aminek emblematikus alkotásai maradtak meg. Kós is ezt értékelte a legjobban. Mindegyik egy kicsit átplántálódott az erdélyi földre, ottani jellegzetességeket vett fel. Amikor a nép körébe is eljutott a reneszánsz, organikusan, a maga tehetségéből és gondolatvilágából kiindulva alkotta meg ezeket a stílusjegyeket.
– Most milyen kiadványon dolgozik?
– Kelemen Lajos naplójának második részét rendezem sajtó alá, amelynek középpontjában az erdélyi művelődéstörténet szolgálata áll. Ebben 1921-től 1938-ig beszéli el az eseményeket. Nagyon fontos alapforrásként értelmezhető, hiszen a naplók világosan és egyértelműen tartalmazzák az 1918–20 közötti eseményeket, ezért teljes folyamatában látjuk Erdély sorsának akkori átalakulását. Méghozzá úgy, ahogyan egy hozzáértő erdélyi ember megfogalmazta. Amikor például leírja, hogy hallott egy információt arról, hogy hol lesz az új határ, rögtön azzal folytatja, hogy mit kell tenni ebben az esetben. Ha máshol, akkor hogyan viszonyuljanak az új helyzethez. Mindig a realitásokhoz ragaszkodik, nem dől a kardjába, hanem a több évszázados túlélési ösztönnel megáldva azon gondolkodik, hogyan lehet tovább élni, dolgozni.
– Tartalmaznak valami különleges, eddig ismeretlen adalékot ezek a naplók? Mondjuk az 1918-as átalakulások utáni időből?
– Akkor is ugyanúgy megvoltak az ellentétek az erdélyi magyarok között, voltak – egyszerűsítve – liberális és konzervatív értelmiségiek, akik között nemcsak a napi politikában volt ellentét, hanem íróként, költőként, szerkesztőként is, ezért nem alakulhatott meg az irodalmi egység. Kelemen Lajos említi Benedek Elek helyzetértékelését az akkori viszonyokról. Amikor Magyarországon leverték a Tanácsköztársaságot, akkor a kommunisták közül többen úgy gondolták, hogy Románia megfelelő terep lesz számukra. A baloldali emigránsokat kerékkötőknek nevezi, akiket a román állam azért engedett be, mert úgy gondolták, hogy a magyar közösség és egység ellen fognak dolgozni.
– A napló többi része is megvan?
– Az 1938 utániakról nincs információnk, valahol lappanghatnak, ha ugyan el nem pusztultak. Az 1940–44 közötti „kurta magyar világ”-nak vagy az 1948 utáni kommunista egyeduralom térnyerésének személyre lebontott rögzítése különösen kényes rész lehetett. A naplóhoz hasonlóan ugyanilyen fontos lenne Kelemen Lajos levelezésének közzététele, mert rengeteg ember megkereste információkért. Olyan anyagokat írhatott le vagy adott róluk információkat, amik azóta megsemmisülhettek.
– Sokirányú kutatómunkáját nem szeretné valamikor összegezni?
– Nagyon szeretném egyszer összefoglalás-szerűen megírni a huszadik századi erdélyi magyar művelődés történetét, egészen 1944-ig, amelynek középpontjában Kelemen Lajos áll, de foglalkozhatnék kedvenc vesszőparipámmal is: az erdélyi világ 1918-as változásával és a lehetőség szerinti megmentésére irányuló törekvésekkel.