Szakácsi Sándor Jászai Mari-díjas színművész dupla évfordulója valahogy elsikkadt tavasszal. Május 20-án lett volna 65 éves és március 7-én volt tíz éve, hogy feladta a küzdelmet a csendben, méltósággal viselt kíméletlen betegséggel szemben. Most törleszthettünk valamit a mulasztásból, hiszen elkészült az az emléktábla, amelyet unokatestvére, Kemény Ferencné kezdeményezésére Ferencváros önkormányzata helyeztetett arra a Boráros téri házra, amelyben a 80-as években élt. Az emléktábla avatására szép számmal gyűltek össze barátok, tisztelők, hajdani pályatársak, de csatlakoztak járókelők is, akiket megragadott a kis ünnepséget bevezető zene: Szakácsi Sándor előadásában hallgathattuk felvételről Az álom, mit nem láttak még című számot a La Mancha lovagjából.
Zombori Miklós alpolgármester méltatta a színművészt, akinek a színészet nem szakma, hanem hivatás volt, akinek, saját szavai szerint, a színészetről szólt a reggele, a nappala és az éjszakája. Az elismerő szavak után ismét megcsodálhattuk Szakácsi Sándor egyedülálló orgánumát, meghallgatva előadásában József Attila Talán eltűnök hirtelen című versét. Majd Pozsgai Zsolt drámaíró, rendező, Szakácsi Sándor közeli barátja osztott meg néhány közös történetet a jelenlévőkkel és szavalta el Ady Endre Ifjú szívekben élek című versét. A kis ünnepség végén az önkormányzat, Kemény Ferencné és a Vígszínház – amelynek társulatához Szakácsi Sándor hosszú ideig tartozott – képviselői megkoszorúzták a frissen felavatott emléktáblát, és a tisztelők is elhelyezték virágaikat.