– Kérem, foglalja össze pár mondatban azt, amit saját magáról a legfontosabbnak tart.
– Nagyon fontos része az éltemnek a gyerekkorom, az, hogy színészcsaládban születtem, Nagyváradon, ahogy Ady nevezte a „Pece-parti Párizsban”, és hogy tizenegy éves koromig ebben a nagyon nyitott, nagyon mosolygással teli, nagyon vidám városban nevelkedtem. Meghatározó az is, hogy a nagyváradi színháznak akkoriban volt egy olyan vezetője, akit én nagyon szerettem, akire felnéztem és már gyerekkoromban azt mondtam, hogy olyan szeretnék lenni, mint ő. És meghatározó az is, hogy csodálatos édesanyám volt, aki a szüleim válása után mindent elkövetett azért, hogy a vágyaim teljesüljenek. Már gyerekkoromban elhatároztam, vagy inkább elrendeltetett, hogy én a színházzal leszek kapcsolatban. Mivel egyelőre még színházigazgató szak nincs Magyarországon, a létra legalsó fokán kellett kezdenem, és színésznek jelentkeztem. Elsőre felvettek, ez is egy nagy kegyelem volt, hiszen sokan hétszer-nyolcszor is próbálkoznak.
Lehet, kicsit éretlen is voltam még, de a Jóisten fogta a kezem és mindig mutatta az utat. Egy idő után lehiggadt az a fiatalember, aki nagy lázadó volt, és egyszerűen látta, hogy a Teremtő, ha bezár egy ajtót, akkor kinyit egy ablakot, és ezt el kell fogadni. Általában van bennem egy olyan késztetés, hogy én szeretek elöl menni, szeretek nyerni, szeretek példát mutatni és nagyon nem szeretek punnyadni, nem szeretek vesztes lenni. Ha vesztek, felállok, és belátom, ez nem sikerült. Vagy hogyha van jobb, azt is elismerem, de feladni nem tudom.
– Ezért nem adta fel a vágyát, hogy rendezzen is, annak ellenére, hogy nem vették fel a rendező szakra?
– Pont az akkori igazgatóm indította a rendező szakot és neki nem lett volna jó, hogy én, aki harmincöt előadást játszottam havonta, három évre kikerüljek a színházból. De én ennek ellenére megcsináltam, eljártam a Taub János-féle iskolába, és nekem azok a hétfők voltak a meghatározók.
– Az igazgatósággal is többször próbálkozott…
– Sokszor próbálkoztam és sokszor próbálkoztak velem, az elsők közé tartozott talán a debreceni színház. Öt évig játszottam Debrecenben és mikor eljöttem, a polgármester úr utánam nyúlt és azt mondta, örülne, ha én igazgatnám a színházat. Ez a felkérés nagy megtiszteltetés volt, de a nagyobbik lányom éppen érettségi, a kisebbik pedig iskolaváltás előtt állt, és a család elképzelhetetlennek találta, hogy Debrecenbe költözzünk. Szerintem viszont az igazgatónak ott kell tartózkodnia, az irodájának mindennap nyitva kell lennie, nem fogadtam el azt a megoldást, hogy elmenjek kedden és csütörtökön már jöjjek is vissza Budapestre. Még több ilyen helyzet volt, Nyíregyháza, Eger és egyszer már volt Kecskemét is korábban. Valószínűleg azért nem jött össze, mert még nem voltam elég érett a feladatra.
– Hogy történt, hogy aztán 2008-ban mégis sikerült?
– Nem híreszteltem, hogy én ide először Schwajda Györggyel pályáztam. Tudtam, hogy a Nemzeti után ő nagyon ki van éhezve a színházra, felkerestem, elmondtam, hogy írtam egy pályázatot, olvassa el, beszéljük meg, egészítse ki és induljunk el együtt. Akkor nem sikerült, pontosabban visszavonták a kiírást, ő pedig elbizonytalanodott, azt gondolta, hogy nem is olyan jó ötlet és kiszállt, de nekem végül 2008-ban sikerült.
– És most megkezdte a harmadik ciklusát…
– Igen, tizenegyedik éve vagyok itt, nagyon szeretem és nagyon élhető városnak tartom Kecskemétet. Van itt egy szolgálati lakásunk. A hétvégét otthon töltöm a családommal, unokázom kicsit, és főleg a téli időszakban, már hétfőn este indulok vissza, hogy kedden reggel itt kezdhessem a napot.
– Mi volt az, amit talált itt és mit változtatott meg, mi újat hozott a színház életébe az első ciklus idején?
– Visszafelé sok rosszat nem szeretnék mondani. Egy nem városbarát repertoárral és egy teljesen zűrzavaros gazdasági háttérrel vettem át a színházat. Én úgy gondolom, ha egy intézmény igazgatója ilyen nagyon komoly közpénzzel dolgozik, akkor annak az intézménynek nagyon átláthatónak kell lennie. Az volt a fontos, hogy szépen, lassan legyőzzük az akadályokat és ehhez találtam egy fantasztikus partnert egy gazdasági vezetőben.
– Hogyan fogadta a társulat?
– Az elődöm tíz évig volt itt. Egy társulatban, ha változik valami, az emberek tele vannak félelemmel, nagyok az elvárások, mindenkit foglalkoztat, hogy mi lesz, hogy lesz. Tudtam, hogy nagy szembeszéllel kell itt időnként harcolni, de azt is tudtam, hogy szép lassan legyőzöm az akadályokat. Akkor írtam fel az íróasztalom mögötti táblára, és azóta is itt olvasható a felirat: „Véghez viszi a csendes erő, amit nem tud az erőszak.” E szerint dolgoztam és éltem. Nagyon sok mindent meg kellett változtatni, át kellett alakítani, de én ezt szerettem. Volt olyan, amit tudtam, hogy kell csinálni, volt, amit sejtettem és volt olyan, amire nem is számítottam, illetve, amit úgy kellett kitalálni. És ez mai napig így van, nap mint nap tanulom ezt a fajta színházigazgatást, rengeteg döntést kell meghozni naponta, de egyet tudok: egy vezetőnek dönteni kell. Persze, vannak dolgok, amikre másnap azt mondom, bocsánat, ezt elrontottam, ne haragudj. Lehet tévedni időnként, akkor van zűr, ha a hetven döntésből hatvannyolcszor téved az ember.
– A társulatot is átalakította?
– Természetesen elkezdtem ebben is a lassú építkezést. Gyakorlatilag tizenöten vannak még abból társulatból, amit örököltem. Hívtam rendezőket, színészeket, láttam, hogy melyek azok a szerepkörök, ahol nincs színész, melyek azok, ahol nagyon sokan vannak. Voltak, akiknek megköszöntem az addigi munkájukat és elküldtem őket, helyettük újakat hoztam. Szép, lassú munka volt, de úgy gondolom, hogy ott az ötödik, hatodik évben már egy olyan csapattal dolgoztam, amelyiket boldogan vállaltam, hogy ez az én társulatom.
– Feltételezem, abban, hogy a gazdasági részét is rendbe tudta tenni segítségére voltak a középiskolai tanulmányai…
– Édesanyám döntése volt, hogy ne gimnáziumba, hanem szakközépiskolába menjek. A színészeten kívül a diplomácia érdekelt még, emberek, külföld, sokféle nyelv… Így adódott, hogy közgazdasági szakközépiskolában, külkereskedelmi ügyintézőként végeztem. Tanultam statisztikát, könyvelést és mindenféle mást, ami ezzel kapcsolatos, tehát gyakorlatilag nem rébuszokban beszél nekem egy gazdasági vezető, ha valamire rákérdezek.
– Eltelt az első ciklus és maradt a helyén. Miben különbözött az új időszak az előzőtől?
– Azt láttam, hogy ez már egy nagyon erős csapat és innentől már elkezdtek jönni az eredmények. A leglényegesebb periódus következett, mert én úgy gondolom, hogy amikor kezd sikeres lenni egy színház, akkor kell a legnagyobb szeretettel, a legnagyobb odafigyeléssel és a legnagyobb gondossággal ápolni. A mi hivatásunkban két nagyon nehéz és komoly dologra van szükség: a bukás elviselésének képességére és a siker elviselésének képességére. A bukás elviselése a könnyebb. Ha valami nem sikerül, az ember hazamegy, három napig bőg, veri a fejét a falba, de a negyedik nap elindul, és új életet kezd. A sikernél kell nagyon odafigyelni. Az első ciklus volt a mag elvetésének az ideje, a második ciklusban a kis rügyek kezdtek megjelenni, és az volt a legnehezebb, hogy azokat úgy pátyolgatni, úgy figyelni rájuk, hogy ki tudjanak bontakozni és egy szép fává terebélyesedjenek.
– Tehát ez volt a második ciklus lényege. És a harmadiké?
– Mindig van újabb és újabb cél az ember előtt, de megtartani azt, ami megvalósult az is egy komoly kihívás. A sikerekben bővelkedést megtartani és menni előre. Én mindig a társulatomra keresek darabokat. Hiába jön egy rendező, hogy ő Hamletet szeretné megrendezni, ha éppen Hamletje nincs a társulatnak…
– Úgy tudom, a mostani ciklusra két kiemelt terve van. Az egyik a nemzeti színház minősítés elnyerése…
– Gyakorlatilag már öt évvel ezelőtt elkezdtem annak az előkészítését, hogy a kecskeméti színház nemzeti színház minősítést kapjon. Voltak már olyan állomásaink, amikor az év végi bevallásainkat már nemzeti színházi adatlapon tettük meg, voltak ígéreteim, az államtitkár már kimondta, hogy a következő évben megkapjuk a minősítést, aztán mégsem sikerült.
– Pedig önök zömében teljesítik a kritériumokat. De mi a helyzet az operajátszással, ami benne volt anno a pályázatában?
– Úgy éreztem, hogy egy kiművelt főnek meg kell ismerkednie ezzel a műfajjal is, és hat évvel ezelőtt megpróbáltam opera-előadást idevonzani. Jó kapcsolatot alakítottam ki a Magyar Állami Operaházzal, a Gördülő opera programmal idehoztunk egy operát és nem tudtam összehozni egy telt házat. Nem mintha Kecskeméten nem lennének operarajongók, de gondolom Pestre jártak és Szegedre, nem volt benne a köztudatban Kecskemét. Én ezt elfogadtam, és úgy gondoltam, megpróbálok a gyerekek felől közelíteni, felnevelni egy operabarát generációt. Elkezdtünk gyerekeknek játszani, először csak fent a karzaton, operameséket, amikben a Varázsfuvolából Varázslatos fuvola, a Hamupipőkéből Hamucipőke lett, és olyan nagy volt a siker, hogy először a kamaraszínházunkban majd a nagyszínpadon adtuk elő ezeket. Ezután már írattam darabokat kifejezetten operarészletekre, Donizetti-, Rossini-, Mozart-dalok hangzottak fel.
– Öt éve már többtagozatos színház is a kecskeméti…
– Igen, Barta Dóra vezetésével megalakult az első osztályú Kecskemét City Balett. Fogalmazhatunk úgy, hogy a kecskeméti színház nagyon jól teljesít, látogatottság, bérletezettség és művészi teljesítmény szempontjából is!
– Néztem az idei repertoárt, a vígjátékok, zenés darabok vannak túlsúlyban. Mi ennek az oka?
– A repertoárnak olyannak kell lennie, mint egy jó könyvtárnak, hogy mindenki találjon magának olvasnivalót. Ezért kell vígjáték, operett, musical. Kell világirodalom, magyar irodalom, és kell valamiféle „experimentum” is; egy ősbemutató vagy egy olyan rendezőnek a meghívása, aki nem biztos, hogy elsőre mindenkinél egy nyeremény. A nagyszínpadnak kell legyen egy ilyen vonulata, hiszen oda a nézőtérre esténként ötszáz embert le kell ültetni. De a lényeget abban látom, hogy az a vígjáték vagy musical magas színvonalú kell legyen.
– Van egy kamara- és egy stúdiószínházuk is…
– Az Új Kelemen László Kamaraszínházban tudunk játszani olyan darabokat, amelyek nevelnek és olyan kérdéseket vetnek fel, amelyek mélyen elgondolkodtatnak. A 60-80 fős Ruszt József Stúdiószínházban pedig már bátran lehet kísérleti színházat játszani.
– Az új ciklus másik kiemelt terve a színház felújítása…
– Úgy alakult, hogy az elmúlt harminc évben minden vidéki színházban volt valamiféle rekonstrukció, sőt van olyan, ahol már kétszer is, de mi nem kerültünk bele ebbe a felújítási hullámba. Látszólag az épület kívül-belül jó állapotban van, hiszen tettem is ezért, de volt már tetőbeázás és páholyfolyosó-beszakadás is. Az épület 122 éves.
– Milyen lehetőségek vannak most a felújításra?
– Mivel egyszerűen kinőttük az épületet, az első ötlet az volt, hogy a színház mellett és alatt próbáltunk volna terjeszkedni. Ám ez nagyon költséges lenne, így elvetettük a lehetőséget. A mostani terv szerint összekötjük a stúdiószínház és a nagyszínház épületét, esetleg két emelettel, és így több mint ezer négyzetmétert nyerhetünk. Reményeim szerint 2019 a tervezés éve lesz, és 2020–2022-ig tart maga a felújítás.