Ha elég sokáig él az ember és a másik ember is, akkor megnő az esély a találkozásra. Mégsem sikerült találkoznom soha Kallós Zoltánnal személyesen, bár többször voltam nagyon közel a pillanathoz, hogy átöleljem és elmondjam neki, drága Zoli bácsi, én népdalt annál többször és több helyen, mint A kertemben egy madár kezdetű klézsai gyönyörűséget soha nem énekeltem. Pedig akkoriban mintegy négyszáz népdalt körmöltem le a füzetembe, és többé-kevésbé jól tudtam mindnek a dallamát is. Úgy szerettem volna elmondani, hogy színésznőnek készülő osztálytársamnak is ezt a dalt javasoltam és tanítottam meg a felvételire. Volt is vele sikere.
Két évvel ezelőtt, mikor a kilencvenéves születésnapját ünnepelni gyűltünk össze egy amúgy nagyon szépre és tartalmasra sikerült Hitel-esten, kisdiákos izgalommal készültem a nagy találkozásra. Akkorra már nem csak annyit tudtam Kallós Zoltánról, hogy ő jegyezte le Miklós Gyurkáné Szályka Rózsa ajkairól az én kedvenc dalomat, és már nem csak középiskolásként vásárolt Új guzsalyam mellett című néprajzi gyűjteménye volt a birtokomban, több könyvét is cipeltem a hátizsákomban, hogy most végre dedikáltatom. Utolsó pillanatban érkezett a hír, hogy az ünnepelt megbetegedett, nem vállalta a hosszú utat. Tavaly Kossuth-nagydíjat kapott, akkor is próbálkoztam a közelébe férkőzni, élőben látni, ha már eljött Budapestre. Sajnos nem sikerült.
Aztán kaptam egy fülest, hogy talán ő fogja kapni az Európa Nostra-díjat. Annyira drukkoltam neki, hogy természetesen ő kapta. Akkor eldöntöttem, hogy ennek apropóján felkeresem, most már riporteri minőségben. Gondok-bajok tovamosták a tervezett időpontot. Tavaly nyár óta itt az asztalomon a Magyar napló augusztusi száma, benne Szakolczay Lajos interjúja Kallós Zoltánnal. (Tudat alatt éreztem volna, hogy még belelapozok, felhasználom majd bármire is? Ezért nem tettem volna el?) Címlapján az egész alakos fotó, alatta egy idézet: „A magyar népi kultúrában nincsenek se földrajzi, se történelmi határok.” Ennek a kijelentésnek a szellemében gyűjtött az észak-mezőségi falvakban Szék környékén, Kalotaszegen a Nádas menti falvakban, a gyimesi csángóknál és a moldvai csángóknál. Most szembesültem a döbbenetes számokkal: 15 ezer dallamot jegyzett le, 26 kazettát adott ki, közülük 8 balladákat tartalmaz. A dalok között ott az én örök kedvencem is. Nyugodjon békében, aki közkinccsé tette!
A megszállott gyűjtő Kallós Zoltán 1926. március 26-án született a Kolozs megyei Válaszúton (Rascruci). Szülőfalujának népdalait, ritmusait, a helyi magyar, román és cigány népszokásokat kolozsvári református kollégistaként, tanárai biztatására kezdte gyűjteni. A kolozsvári zeneakadémia elvégzése után 1955-től a moldvai csángók közt, Lészpeden (Lespezi), majd a Gyimes völgyében tanított. 1957-ben és 1958-ban a marosvásárhelyi Népi Alkotások Házában szakirányító volt. 1958-ban koholt vádak alapján letartóztatták és bebörtönözték, szabadulása után, 1959 és 1968 között Gyimesben egy faipari vállalatnál dolgozott. 1969-ben szabadfoglalkozású lett. A kommunista rendszer által 1950-ben elkobzott válaszúti családi birtokot 1992-ben szerezte vissza, még abban az évben létrehozta a Kallós Zoltán Alapítványt, amely szórványközponttá fejlődött, óvodát, iskolát, közművelődési központot és múzeumot működtet. 2017 júniusában a gyűjtemény a magyar állam támogatásával megkétszerezte kiállítófelületeit.