Fázsy Anikó 1939. július 8-án született Budapesten, 1963 és 1968 között az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának magyar–francia szakos hallgatója, 1974–1979 között a Könyvvilág szerkesztője, 1979–1990 között a Magyar PEN Club titkára volt. Életét 1984-től kezdődően a Nagyvilág című világirodalmi folyóiratnak szentelte, neve szinte összeforrott a lap nevével, az elmúlt évtizedekben legtöbben ennek köszönhetően ismerték, ismertük. 1984–1991 között a folyóirat rovatvezetője, majd 1991–1993 között olvasószerkesztője, illetve megbízott főszerkesztője volt.
Amikor a rendszerváltás után az 1956-ban alapított, csúcskorszakában akár ötvenezer példányban is boltokba kerülő Nagyvilág csődközelbe került, átvette az irányítást, megmentette a lapot, megőrizte és folytatta a lap által képviselt szellemiséget. 1993 óta a világirodalmi folyóirat főszerkesztője volt, egy évvel később pedig elindította a nagy sikerű Nagyvilág-könyvsorozatot is – itt jelent meg 1997-ben A kommunizmus fekete könyve című vaskos alapmű is a szerkesztésében. Nyitott szelleme, széles és érzékeny műveltsége, sokirányú irodalmi kapcsolatrendszere és fáradhatatlan munkabírása minden pályatársban tiszteletet ébresztett, a lapban publikáló vendégszerkesztők, műfordítók, esszéírók szívesen dolgoztak vele, újra és újra megkeresték ötleteikkel, vers- vagy próza-összeállításaikkal.
Az ELTE BTK Portugál Tanszékének Facebook-oldalán jelent meg róla halálhíre után, hogy „elévülhetetlen érdemei vannak abban, hogy folyóiratában mindig helyt adott a portugál, a brazil és az afrikai portugál nyelvű irodalomnak”. Ismerve és most újra végigpörgetve a lap online elérhető teljes archívumát, ugyanez a tiszteletteljes mondat szinte bármelyik nyelv- vagy kultúraterület esetében igaz lehet.
A Nagyvilágban időről időre, gondos munkával előkészítve megjelentek összeállítások ugyanúgy szomszédaink, mint a jelentősebb vagy kevésbé jelentős európai országok vagy más kontinensek irodalmából. Hatalmas és értékes anyag gyűlt össze, s noha a folyóirat a kilencvenes évek megnyíló határai, vagy a kétezres évek internetkorszakában már nem, illetve egyre kevésbé töltötte be a külföldi – „nyugati” – irodalom bemutatásában azt a hiánypótló szerepet, mint a Kádár-korszakban, de már nem is ez volt elsődleges feladata. Sokkal inkább a folyamatos világirodalmi jelenlét, nyitottság, művelt szellem fenntartása. És ne felejtsük el, műfordítók százai, talán egész generációi kaptak lehetőséget Fázsy Anikótól a megjelenésre, az első – megszenvedett és megdolgozott – szárnypróbálgatások publikálására, vagy később nyelvterületük friss felfedezéseinek lefordítására, a magyarul olvasó közönségnek történő bemutatására – általánosabban: a nagy hagyománnyal bíró magyar műfordítás-kultúra folytatására, új energiákkal feltöltésére, új fordított remekművek létrehozására.
Fázsy Anikó szerkesztői, könyvkiadói tevékenysége mellett folyamatosan írt – a Magyar Nemzet hétvégi magazinja és a Heti Válasz mellett lapunkban is megjelentek irodalmi vagy társadalmi kérdéseket boncolgató esszéi – és fordított is, elsősorban franca nyelvből, többek között François Mauriac, Emil Cioran, Misima Jukio, Marguerite Duras, Albert Camus, Michel Foucault és George Duby műveit.
Fázsy Anikó szellemisége még hosszú, csendes méltósággal viselt betegségének éveiben is átcsillámlott a szürke hétköznapokon. S noha egyre ritkábban lehetett látni a különböző rendezvényeken, a háttérben folyamatosan jelen volt – szerkesztett, pénzt szerzett a Nagyvilág újabb és újabb tematikus számaira, és segített, ahol kellett. És ez nem holmi posztmortem mítoszképzés, személyes példámmal is meg tudom erősíteni – alig pár hónapja volt csak, hogy Anikó új fordításokat kért tőlem, és amikor valahogy kitáncoltam volna a pluszmunkából, nem hagyott, inkább arra biztatott, hogy keljek fel reggel korábban vagy vasárnap, és fordítsak, minél többet, ő nagyon várja.
Egy széles látókörű, européer szemléletű, csillogó érvelésű, az esztétikai minőségre nagyon adó, meghatározó személyiség volt. Köszönjük, Anikó!