Emberek a porcelángyárból címmel egy antropológus és egy keramikus furcsa vállalását tárja az érdeklődők elé a budapesti Lengyel Intézet. Cmielówban, Lengyelország egyik legrégebbi porcelángyárában készült a Kéznyomok névre keresztelt étkészlet, amely a kiállítás központi eleme.
A munkások kobalt-kloridba mártott kesztyűkben dolgoztak, ezért az érintésük nyoma a kiégetés után sötétkék színűre változott és látható maradt az edényeken. Az Emberek a porcelángyárból projekt fő szempontja ugyanis, hogy az ember jelenlétét vizsgálja, és a gyártósoron, a gépek és az ember együttműködéséből születő tárgyakhoz rendel valamiféle személyességet.
A tárlat az Adam Mickiewicz Intézet kezdeményezésére és közreműködésével jött létre, a kiállítótérben elhelyezett ismertető szerint 2016-ban sikeresen mutatták be Izlandon, 2017-ben Csehországban, tavaly pedig Ljubljanában, a Szlovén Néprajzi Múzeumban az Unicum 2018 kerámiatriennálén. Budapesten február végéig lesz látogatható a Platán Galériában.
A gyárban emberek (is) dolgoznak – ez kissé sekélyes üzenet, de a kiállítás a furcsaságon túl mintha nem is akarna mást, csupán felhívja a figyelmet valamire (amit sokan amúgy is tudunk). Nem lép tovább, bár felveti, hogy nem akarjuk tudni, előttünk ki és hányszor érintette a kezünkben lévő csészét. A tárlat mégis felmutat egy nagyon szerethető gesztust: arcot rendel a különböző munkafolyamatok mellé, ráadásul a portrék alatt azt is látjuk, ki hány éves, és az életéből hány évet töltött a gyárban, melyik részlegen dolgozik és mi a jelenlegi munkaköre. Emellett ezek az emberek pár mondatban összefoglalják, mi a munkájuk.
Szembetűnik, hogy sokan ha a munkánkról beszélünk, akkor is az élettörténetünket mondjuk. Például egy kivitelező rövid bemutatkozása egy novella alapanyaga is lehetne: „Már harmincöt éve itt dolgozom. Anyám porcelánfestő volt. Már nem él. De mindig elvarázsolt minket, mert amikor hazajött, terpentinillata volt, érezni lehetett azokat a balzsamokat. Mindig ilyen illat volt nálunk. Vendéglátást akartam tanulni. Imádok sütni-főzni, de történt, ahogy történt. Öten voltunk testvérek. A nővérem már Poznanban tanult, engem meg beadtak fodrásztanulónak. Gyűlölöm, ha valaki hozzáér a hajamhoz. Elvégeztem ezt az iskolát, de nem tettem le a szakmunkásvizsgát; és anyámnak, mert jó és tehetséges dolgozó volt, sikerült elintéznie, hogy felvegyenek a festőiskolába. Elvégeztem ezt az iskolát, a gyár festőiskoláját. A harmincöt év alatt talán csak a műszaki és a modellezőrészlegen nem voltam. Megtanultam formázni és évekig formáztam. Nagyon gyorsan tanulok; gyakorlatilag mindent tudok. Most, ahogy a fiatalok jönnek, két dolgot tanulnak meg. Mi mindannyian, akik 25-30 éve dolgozunk itt, mindent tudunk.”