Tizenegyet üt az óra, a kisvárostól jó órányira lévő vasútállomásra begördül a vonat, leszáll róla két férfi. Fekete ruhában, fehér ingben, kalapban, pajesszal, két nagy ládával. Ők is túlélték a háborút, visszatérésük váratlan kődobás: ahogy gyalogszerrel közelednek a faluhoz, előhullámzik a múlt, felkavarodik a lelkiismeret, zavaros lesz a nyugalom poros, alföldi pocsolyája, feltör a posvány, szétesik és öntorkának esik az egymás ellen elkövetett bűnökben fogant jóléti paraszttársadalom.
Szántó T. Gábor Hazatérés című novellájában – ez alapján készült a film, az író Török Ferenc rendező mellett szintén jegyzi a forgatókönyvet – olyan időpillanatot ragadott meg, amely egyszerre értelmezhető a történelmi referencialitás hálózatában, a mikrotörténeti lelkiismeret-furdalás dramatizált pszichológiájának kontextusában és a mindettől elválasztható mitikus univerzalitás eszköztárával.
Ha a történelmi adaptációk sorába illesztjük a filmet (és a novellát), különösen bátor és bátorságában eredeti témaválasztással találkozunk: jóval kevesebben tettek kísérletet az irodalom- és filmtörténetben eddig arra, hogy egy háború vagy kataklizma utáni első pillanatot mutassák meg a maga egyszerre kiragadott időiségében és időből ki nem téphető komplexitásában, mint ahányan éppen ez előtt a pillanat előtt hagyták abba saját történetük felmondását, vagy ahányan az e pillanat utáni újjáépítés első téglájától kezdték mesélni saját történetüket. (A nagy ívű, áttekintő történelmi tablók vonatkozó jelenetei más ügyek, más fókuszpontokkal – vö. Bernardo Bertolucci: Huszadik század.)
Ehhez kapcsolható – de le is választható erről – a film pszichológiai rétege. Mit csinált a nagypapád, amikor elhurcolták a zsidókat? Mit csinált a dédmamád 1944-ben? Súlyos kérdések ezek, a válasz pedig olyan egyszerű, mint amennyire az emberiség egésze egyszerű: a legtöbb ember semmit nem csinált. Semmi különöset, csak ami emberi egy embertelen időpillanatban. Túlélt, élt, megúszott, feljelentett, bújtatott, mérlegre tette a tettet, az áldozatot, a következményt, a lelkiismeretet, aztán hozott egy döntést. Azt viszont nehéz megítélni, hogy ez a döntés milyen előjelű volt. Az esetek nagy részében a döntés meghozatalának pillanatában egyáltalán nem olyan volt, mint amilyen fény világít rá utólag, a lelkiismeret vagy a történelem ítélőszéke előtt.
Erről is szól ez a film. Arról a pillanatról, amikor döntésünknek nemcsak következménye van, hanem ez a következmény leszáll tizenegy órakor a poros, alföldi életünkbe begördülő vonatról. Mi pedig kénytelenek vagyunk szembenézni vele. És a szembenézés pillanatában annyira sokféleképpen reagálunk, amennyire sokfélék vagyunk.
Valahol ez az a pont, ahol az 1945 című film is elemelhető a tényleges realizmus ábrázolásától a mitizálhatóig, az univerzalizálhatóig. Ha így nézzük/olvassuk ezt a filmet, akkor a történelmi pillanat – a második világháború, a német megszállás, Auschwitz jóvátehetetlen bűne – „csak” apropó, és a hangsúly egy mikroközösség önmaga ellen elkövetett árulására, bűnére és az ezzel való szembenézésre helyeződik át. Az egyes ember és az ember lelkiismeretének működésére – nem véletlen, hogy ezt a novellát/filmet már többen is az ógörög sorstragédiákhoz hasonlították. Megvan benne ugyanaz az összesűrűsödött energia, ami nem hagyja a nézőjét megnyugodni.