Történelmünk nagy részében a naplóírás az elit passziója volt, hisz két luxuscikk kellett hozzá: írástudás és idő. Egy uralkodó persze ritkán körmölte maga az önéletírását, arra volt az írnok, a pap, az írástudó. A hatalmasok cselekedeteinek lejegyzése közügy volt. Az emberiség egész világképének meg kellett változnia ahhoz, hogy privát életek könyvnyi beszámolóinak létjoga legyen. Mikes Kelemen leveleitől kezdve Faludy György Pokolbéli… köteteinek sorozatáig számos önvallomást tanulmányozhat a kíváncsi olvasó, aki tudja, hogy igazából a történelem sem adatokból, hanem élményekből áll össze.
Rudo Endre naplóregénye csöppet sem regényszerű, ám naplószerű, regény csupán annyiban, hogy van lineáris cselekménye 1952-től 2018-ig. A szerző-főhős-elbeszélő, annak ellenére, hogy képes volt kiadatni egy könyvet az életéről, abszolút nem narcisztikus jellem, nem csak ő bír versének hőse lenni. Két szereplő fejlődésére irányul igazán figyelem: az elbeszélő lányaira. Ha az olvasóban fölbukkannak a „hagyományos” történetolvasói attitűdök, leginkább az ő sorsukra lesz kíváncsi.
A szövegből abszolút hiányoznak az elemzések, a pszichologizálások, az értelmezések; ez önmagában nem erény és nem vétek, de itt és most a legjobb megoldás. A mindentudó elbeszélő történetei mindig fantasztikusak és érdekesek, mert velünk, egyszerű emberekkel úgysem történnének meg. Az az elbeszélő viszont, aki egyáltalán nem tud mindent, aki nem akar (nem tud) minden jelenséget megmagyarázni, egyszerűen csak szeretne legalább megfigyelőként az események felszínén maradni, anélkül, hogy elveszítené normalitását és tisztességét – az az elbeszélő igen szerethető.
A fejezeteket évszámok helyettesítik, a hagyományos naplók dátumozását pedig egy-egy vastagon szedett hívószó, leggyakrabban a szereplők álneve (a történetek valódiak, a nevek nem). Mellette a vonatkozó szövegrész, olykor egy mondat, egy emlékfoszlány, egy vicc vagy egy hosszabb sztori. Visszatérő kedvencem hőseink Trabantja, „aki” túléli a rendszerváltást: „A változás szele elérte a Trabant-szervizt is. Amikor gyanútlanul kanyarodtam a bejárathoz, az épület homlokzatán hatalmas felirat hirdette: Alfa Romeo-szerviz.”
És egy olyan gondolat, amelyiken nyilván mindenki eltűnődött már, ha épp a másik oldalról is: „Együtt korcsolyáztunk a lányaimmal és a barátnőim lányaival. Néztem a kislányokat a játszótéren, őszinte, nyílt tekintetű, szép lányok. Mennyit kell »nevelni« rajtuk ahhoz, hogy megközelíthetetlen, hazug, álszent nők legyenek?”
A stílus végig ilyen közvetlen, mégsem nyers, szókimondó, mégsem tolakodó. Egyszerű, nyílt szívű, nem próbál okoskodni és bölcselkedni. Leginkább az ifjúsági irodalom történetének egyik örök csillagára, Sue Townsend A 13 és ¾ éves Adrian Mole titkos naplója című, fiktív naplóregényére hajaz. Csak itt az elbeszélő nem egy brit kamasz, hanem egy magyar férfi, aki a rendszerváltás előtt lesz apa, a könyv végére pedig már nagyapa, és közben próbál a jég hátán is megélni. Ráadásul az elbeszélés nem fikció, azaz mentalitástörténeti kordokumentumként is értékelhető. Ez a könyv nem fogja ugyan megváltani a világot, viszont egyedi és fontos jelenség. Jó, hogy megjelent.
Rudo Endre: Rain of memories – Emlékeső. Euro Press Media Kft., Budapest, 2018.