A cirkuszművészet minden mélységben és magasságban járt már a kultúrtörténetben, akárcsak a színház. Dobáltak már ételmaradékkal nevető embereket, krokodilgyerekeket és szakállas nőket a viktoriánus korban, és tapsoltak glaszékesztyűben Pierrot-nak és Augusztnak. A Fővárosi Nagycirkusz előadásai jelenleg egy emelkedetten esztétizáló, egyfajta boldog békeidős atmoszférát építgetnek. Nem giccses nosztalgiázásról beszélek.
A cirkuszművészetek gyökerei beláthatatlan történeti messzeségbe nyúlnak, aki cirkuszi előadást állít össze, hatalmas hagyományból szemezgethet. Angyalitól az ember alatti minőségek ábrázolásáig terjed a spektrum, bizarr szörnyek és kecses légtornászok, bátor, amazon műlovarnők és bumfordi bohócok egyaránt megkerülhetetlen pontok ebben a mikrokozmoszban. Egyébként ne legyünk álszentek, idetartozik a giccs is, hogyne, amit lehet jól és rosszul, jóra és rosszra használni. A jól és jóra használt giccs bátorságot és tudatosságot jelent. Egy bizonyos méret fölött egyszerűen minden giccs, tudjuk, hogy egy húszméteres karácsonyfa fölállításával nem mélylélektani építményt hozunk létre, hanem egy pontosan körülírható érzelmi hatást akarunk elérni. Ezért ráteszünk még egy lapáttal. Még nagyobbat. Még szebbet. Még aranylóbbat, még ragyogóbbat: akkorát, hogy kilukassza az esztétikai kategóriák vaskupoláját, és érjen föl a csillagokig.
A Dima karácsonya előadás plakátján magyarázó felirat olvasható: hagyományos cirkuszi előadás. Hagyományos, mert nem történetmesélős, mint a műfajkavalkád Lúdas Matyi, nincs narratív vezérfonal, amely megindokolja, miért jön a rúdakrobatika után állatszám. Azaz van. Az egyetlen technikát használják, amellyel bármit meg lehet indokolni, mert nem kell megindokolni semmit: az álomdramaturgiát. A címszereplő Dima álmaiban járunk, ahogy azt Maka Gyula műsorvezetőtől megtudjuk, aki meglepően visszafogottan showmankedik, semmi klasszikus szófordulat enyhén recsegő orrhangon a tisztelt nagyérdeműről és a páratlan produkcióról. Valahol a délutáni alváshoz mesét mondó óvóbácsi és a rubinpiros nyakkendős, szépfiú dizőz között van stílben; kicsit karctalan, kicsit steril, de nem műfajidegen.
A számok összeállításánál az ünnepélyes, emelkedett miliő megteremtése volt a koncepció, bohócszámok egyáltalán nincsenek, de a Baross Imre artistaképző diákjai Men in black számának humora hiánypótlásként hat, és az állatszámok is vicces oldást jelentettek. Mert a súlypont a legköltőibb cirkuszi művészeteken, rúd- és légakrobatikán, egyensúlyozáson volt, a zsonglőrködésből, amely ugyanazzal az eszköztárral lehet bohóctréfa és flitteres show-varázslat, csak az utóbbi formát használták. Van az akrobatikának egy olyan szintje, amikor a koreográfián túl lényegében sportteljesítményt értékelek, azt csodálom, hogy hihetetlen önfegyelemmel, fókusszal és gyakorlással hogyan képes valaki kitágítani a testhatárait. Történetileg mindez a teátrális akcióként szemlélhető sportesemény, illetve liturgikus cselekmények egyfajta oldalági gyermekének tekinthető.
A Dima karácsonyába meghívott világhírű művészek a Havana Flyingtól a Markin családig egyszerre sportolók és performerek, akik a főattrakcióig eltelő időt nem kitöltik, hanem önálló esztétikai minőséggé emelik. A nagycirkusz jelenlegi művészi koncepciójának fényében az is nagyon tudatos döntés Fekete Péter igazgató részéről, hogy meghívja a főprofiljában levegőakrobata Komenda Zsófiát és a szintén rúdszámmal szereplő, de kortárs táncos és jelmeztervező Eva Szwarcert is. Itt koreográfiákról beszélünk, nem pótgesztusokról két hepp között. A Markin család esetében a legsajátosabb a hatásmechanizmus: főattrakcióik között azért érzünk lelki megteltséget, mert tudjuk, hogy ők egy család. Tudjuk, hogy egy anya csatolja le gyermekéről a biztosítókötelet egy akkora perzs tetején, hogy majdnem kiveri a cirkuszkupolát. És tudjuk, hogy egy apa egyensúlyozza a fején a rudat. Ebbe belegondolni olyan tudatállapot, amelyre aztán tényleg föl lehet állítani egy karácsonyfát.