– A csipkével borított szobrok és csipkefestmények váltak a védjegyévé. Újabban bronzból is készít ilyen csipkecsodákat. A magyarországi gyermekkor miatt vált ilyen fontos anyaggá a csipke?
– Amikor New Yorkban elkezdtem lakberendezőként dolgozni, valami mindig hiányzott az emberek lakásaiból. Amikor disszidáltam Magyarországról, itt csipke volt minden alatt, a könyvespolcon és a tévé alatt is – giccs. Aztán New Yorkban hiányzott, ezért párnákat csináltam belőlük, de utána, amikor elkezdtem a feminizmusról hallani és olvasni, rájöttem, hogy a csipke is a nők munkája, amely nincs megbecsülve. Mi se becsültük meg itthon: ha beszennyeződik vagy elszakad, eldobják. Ezeket a sérült darabokat kezdtem el gyűjteni és felhasználni, hogy szembesítsem a közönséget azzal, hogy amit ők lenéznek, most mint műtárgyat becsülik.
– Emlékszem gyerekkoromból a horgoló asszonyokra, gyakran szóba került, hogy ez mennyire fölösleges munka, de közben volt bennük valami kérkedő dac, hogy lám, ők nem ücsörögnek csak úgy tétlenül. Van ebben egy erős bizonyítani akarás is.
– És a művészet nem ez? Annyira szép, hogy az átlagos, mindennapi életben az asszonykáknak igényük van arra, hogy kifejezzék magukat egy másik szinten. Tudom, hogy általában nem így viszonyulunk a csipkéhez, de ez a művészet egyik ősformája. Minden művészet ugyanerről szól: létrehozok valamit, kirakom magam, hogy csodáljanak. Semmi különbség nincs, csak értékkülönbség és méretkülönbség. De a miértje ugyanaz.
– Gyakran esik szó arról is, hogy ön számára egyfajta terápiás módszer az alkotói folyamat.
– Akár az asszonyoknak a csipkekészítés. Semmi különbség. Andy Warhol beszélt rá arra, hogy tanuljak meg szitázni, és ezt a tudást mai napig használom. Például itt vannak a szintén magyar vonatkozású sakk-képek. A sakk volt Sztálin kedvenc sportja, hárommillió sakk-klub volt a Szovjetunióban. Bobby Fischer magyar származású sakknagymester volt az első amerikai, aki megverte az orosz világbajnokot. És azt a játszmát – a 41 lépést – megfestettem. Minden kép alatt ott van leszitázva a játszma. Minden képhez külön szitát készítettem, minden lépés benne van, ezt lefedtem csipkével, utána jöttek a kivágott csipkefigurák, majd lefestettem. De amiért engem a sakk mint művészeti forma megragadott, az Yokóhoz kötődik. Sok problémám volt, és figyelemelterelésből sokat sakkoztam a sofőrrel. Yokót ez zavarta. – Miért nem sakkozol velem? – kérdezte. – Tudsz? – Nem – azt mondja –, taníts meg! Nagyon rossz úgy játszani, hogy az egyik már tud, a másik még nem, és eldöntöttem, hogy naponta csak hármat játszunk, mert ő nem szeret veszíteni. Az évek során eljutottunk oda, hogy megfelelő ellenféllé vált, és bárhova utaztunk, folyton sakkoztunk. Számomra a sakk a végére egy érzelmi játékká vált. A sakkban is – akár a szerelemben – az van, hogy megpróbálom kitalálni, a másik mire készül, mit lép ellenem, és azt meg kell előznöm, ki kell védenem, mert nem akarok veszíteni. Yoko kedvence a fehér – a sakk-képeimen pedig a 41 lépésre komponált negyvenegy árnyalata van a fehérnek. Így lett a kapcsolatunk vége a sakkjátszma. Most már majdnem hat éve úgy ébredtem fel, hogy boldog vagyok. Azelőtt depressziós voltam, pszichiáter kezelt. Az életben az ember mindig szeretne többet, jobbat, mást, de egy nap boldogan ébredtem. És azóta boldog vagyok.
– Egy korábbi interjúban beszélt arról, hogy egyszer csak úgy érezte, végre ki kell jönnie a fénybe mások árnyékából.
– Nem hazudtam. Amikor együtt éltünk Yokóval, a paparazzik tudták, mennyire nem szeretem, ha fotóznak, szóltak, hogy most fényképezni fognak, én kiléptem a képből, majd utána visszaléptem Yoko mellé. Az én szememben az nem az én életem volt. Évekkel később írtam egy levelet neki, amelyben azt írtam, hogy a legszomorúbb dolog visszanézve a kapcsolatunkra az volt, hogy nem tudtam se baráttá, se élettárssá válni. És ez az én hibám, én nem tudtam feljönni arra a szintre. Az én szememben ők mindig ketten voltak. Akkor miért álljak én bele a képbe? Ez a legrosszabb dolog egy kapcsolatban, ez méreg, ennek csak rossz vége lehet. Bizonyos szinten nagyon jó volt eljönni onnan, de a másik szinten meg nagyon jó volt az árnyékban lenni. Yokónak volt egy gyönyörű mondata, amikor azt kérdezték tőle, hogy nem zavarja, hogy ő John Lennon árnyékában él? Azt mondta: ez egy nagyon kellemes árnyék, véd a nap ellen.
– Ha végiggondolja az életét és a meghatározó kapcsolatait, egy mondatban tudna reflektálni ezekre, hogy ki által milyen fontos dolgot tanult meg?
– Nyolc elemit végeztem, mindent, amit tanultam az életben, azt másoktól tanultam. Sokaktól, de aki egyszemélyes egyetem volt, az Yoko. Tőle tanultam emberséget, művészetet, feminizmust, a jótékonysághoz való viszonyt, hogy annak anonimnak kell lenni.
– Azt könnyű elfogadni, hogy a művészet üzlet?
– Amikor az ember alkot, az nem üzlet. Ha üzletből alkot, akkor az nem lesz időtálló. Mondok egy extrém példát. Egyik reggel kilenckor sétálunk New Yorkban, jön velünk szembe Andy Warhol egy hátizsákkal, amely tele a saját újságjával, az Interview Magazinnal. Mit csinálsz? Megyek az üzletekbe, és megpróbálom rábeszélni őket, hogy reklámozzanak. Te? Nekem nem mondanak nemet. Tehát az a kényes ügy, hogy a művész hogy fogadja el azt, hogy neki dolgoznia kell, tennie kell azért, hogy amit alkot, üzletté váljon.
– Nehéz megválni a műalkotásoktól és tudomásul venni, hogy az a kép, ami személyes ügy volt, már nem az enyém?
– Olyan, mint a gyereknevelés: felnő és elhagy, de attól még szeretem. Nem is a kiállításokon jó látni őket, hanem egy-egy gyűjtő otthonában, hogy mi mellé kerül. Számomra egy kép akkor válik igazán műtárggyá, amikor valaki otthonában kontextusba kerül, és ott megállja a helyét. Itt például van George Condo, Moholy-Nagy László, André Kertész, John Lennon egyik rajza, és ha felteszem a saját képemet a falra, az a kérdés, hogy működik-e ez a kontextus. A magyarországi műgyűjtőknek általában csak magyar dolgaik vannak – ez majdnem szomorú, mert így nem látszik, hogy egy-egy mű világviszonylatban mit képvisel.