A malibui vízi mentők hétköznapjait bemutató film lelkiismeret-furdalás nélkül fogyasztható bűnös élvezet volt; esténként együtt nézhette a nappali kanapéjára telepedő család, mégsem volt ciki, hogy minden korosztály és családtag megtalálta magának a titkos izgalomfaktort – a selymes homokú strandok látképeitől kezdve, a softcore akciójelenetek mesterséges és a lassított felvételben nézői tekintet felé hullámzó formás keblek természetadta koreográfiáján keresztül egészen David Hasselhoff ikonikus tekintetéig és mellszőrzetéig. Az eredeti sorozat 1989 és 1999 között futott, állítólag több mint 1,1 milliárd földlakó követte.
Mindent egybevetve az a sorozat volt, amelynek egy ideje már nagyon érett a remake-je, és végre be is mutatták. Az expankrátor akciósztár Dwayne Johnson által „leheletfinom odaadással” megformált Mitch Buchannon vízimentő főhadnagy a floridai Emerald City strandjának igazi sztárja. Az ő kis magánbirodalmába csöppen bele váratlanul a kétszeres olimpiai bajnok úszó, botrányhős és szexszimbólum Matt Brody (hasizmait, bicepszét és svéd férfi modellekre emlékeztető állkapcsát Zac Efron játssza), akit némi közmunkára ítéltek.
Kettejük ellentéte és folyamatos vetélkedése el is vinné a hátán az egész filmet – természetesen a megfelelő pontokon kiegészítve „párbajukat” a Baywatch-stranduniverzum más archetipikus karaktereivel –, van bennük annyi kigyúrt férfiszépség, humor, szarkazmus, szürreális marhulás és infantilizmus. Sajnos azonban a film készítői nem az iróniával átitatott nosztalgiára és az eredeti sorozat minden, világtól elrugaszkodott hülyeségének kifigurázára mentek rá – pedig milyen jó semmittevős hangulatmozi lehetett volna –, hanem egy idő után eszükbe jutott, hogy egy filmnek kell történet és cselekmény is.
Bár ne erőltették volna! A halovány Victoria Leeds (Priyanka Chopra) klubtulajdonos és latin drogdíler főgonosz utáni nyomozás annyira elviszi a film második felét, hogy nem sok tér és idő marad arra, amire kellene. A „Milyen jó film lehetett volna!” helyét sajnálatos módon átveszik a primitív altesti vígjátékhumor jelenetei és az egészen indokolatlanul debilizált szereplőgárda egyáltalán nem szórakoztató dialógusai.
Amilyen jól és a maga műfajában „tökéletesen” sikerült 2012-ben a John Gulager dirigálta Piranha 3DD, az lehetett volna most a Baywatch is. Önfeledt ökörködés, beszóláscunami a régi sorozatnak, a filmtörténetnek, a politikai korrektségnek, a popkultúrának, az aktuálpolitikának és még bárminek és bárkinek, aki él és mozog, ráadásul megérdemli. Kár érte, majd talán a beígért folytatásban.